A többi nézet
Kis Róka Csaba: Glory Kill
Kis Róka Csaba legújabb munkái szerves folytatásai 2019-től átalakuló, pontosabban folyamatosan változó pályaszakaszának, amelyet az emberi alak és a narrativitás megmaradt, még felismerhető nyomainak, romjainak fokozatos eltűnése, felbomlása, szétszóródása, emellett az absztrakció, a hard-edge festésmód felbukkanása jellemez, az összetevőkből pedig bonyolult, hibrid képterek, több síkon zajló vizuális történések szerveződnek.
Az azóta eltelt időszak meghatározó kiállításaihoz, a 2019-es, aqb Project Space-beli New Disorderhez (Új zűrzavar), a 2020-ban Pécsett, majd 2021-ben Budapesten is bemutatott, Győrffy Lászlóval és Szöllősi Gézával közösen jegyzett A test ördögéhez és a 2021-es, Artkartell projectspace-beli Federation of Decomposed Organs and Stripes-hoz (Lebomlott szervek és csíkok szövetsége) képest jelen kiállítása, a Glory Kill (Dicsőséges gyilkolás) bár méretét tekintve, a maga öt képével kamaratárlatnak tekinthető, intenzitásában, koncentráltságában annál komolyabb erőt és robbanékonyságot képvisel, azaz, belső méreteit tekintve semmiképp sem kicsi.
A kiállítás címe a talán leghíresebb FPS (first-person shooter, azaz „belső nézetű lövöldözős”) videójáték, a Doom 4. és 5. verziója egyik speciális funkciójának a neve. A Doomban járatlanoknak: a játék lényege, hogy különböző típusú ellenfeleket, lényeket kell mindenféle módon, térben és eltérő szabály alapján megölni, kiirtani, a belső nézet pedig annyit tesz, hogy a játékban mindent az általunk irányított harcos szemszögéből látunk, azaz egyes szám első személyben ölünk.
A Glory Kill a 2016-os Doomban jelent meg, és megtartották, továbbfejlesztették a legutóbbi kiadásban, a 2020-as Doom Eternalban is. Ebben a funkcióban, elemben nem pusztán távolról, lőfegyverekkel végzünk ki egy démont vagy zombit, hanem a lőfegyver által majdnem halálosan megsebesített, harcképtelen ellenséget testközelből, sok esetben a saját kezünkkel, az ellenfél szemét kitépve, fejét vagy testét kettészakítva vagy más eszközökkel, például láncfűrésszel végezhetjük ki igen látványosan. Minden testközeli, igen szenzuális kivégzés, spektákulum jutalma az ellenség pusztulása közben elveszített, eldobott kis kék golyócskákban vizualizált életerejének, azaz egészségének megszerzése. A játékos így bizonyos értelemben vámpírrá válik, mivel azokból él, azokból revitalizálódik, töltődik fel, akiket full kontaktban megöl.
Kis Róka Csaba képei, bár a címből és korábbi munkáiból következtetve azt várnánk, hogy valamilyen módon direkten, erőteljesen és figuratíve idézzék, használják fel a Glory Kill vizuális elemeit, ultrabrutális és persze gyönyörű látványvilágát, mégsem ezt teszik. Áttételesen és alig felismerhető módon utalnak csak a kontextusra a képek legtöbbjét meghatározó erős vörös, vérszínű háttérrel, a szervtöredékekkel, az egyértelműen nem meghatározható, felismerhető emberi maradványokkal, a szemgolyóra, petére, méhre, végbélre, belekre egyaránt hasonlító és a kép absztrakt, montázsszerű hatást keltő, élesen rétegezett formáitól elütő, szinte fotószerű, orvosi, száloptikás, az emberi belsőt igen kis részletekben mutató, bejáró felvételekre emlékeztető képekkel.
Persze a cím egy igen tág értelmezési mezőben, metaforikusan utalhat magára az alkotóművészre, aki bárhogy, bármit is alkot, megöli anyagát, valami élőt, az élőt fordítja át esztétikai objektummá, és szó szerint ebből meríti erejét, szó szerint, vámpírként ebből él. Kis Rókánál mindez akár reflektáltnak is tekinthető, hiszen képein a legváltozatosabb eszközökkel tette, teszi az emberi alakot, az embert a semmivel egyenlővé, egy felismerhetetlen, oszló ronccsá.
Ha a 2021-es Federation of Decomposed Organs and Stripes munkáival vetjük össze a festményeket, észrevehető egy fokozatbeli különbség. Kis Róka munkáinak, pályájának változása ugyanis szinte evolúciós következetességgel és szervességgel megy végbe: finom átmenetekben tűnik el, bomlik fel és szóródik szét az emberi alak, a test. Előbb csonkolódik, majd a csonkok szinte önálló életet élve vegetálnak, később eltűnnek, hogy egy-egy még felismerhető szervnek, testrésznek – mint például fej, állkapocs, szemgolyó – adják át helyüket, majd ezek az elemek felismerhetetlenné, nehezen azonosíthatóvá torzulva, mutálódva foglalják el csöppet sem kitüntetett helyüket a képtér absztrakt elemei, objektumai között.
Kis Róka poszthumanizmusa ezekben a festményekben a legkövetkezetesebb: igen logikus állomáshoz érkezett, mivel az emberi alak meggyalázása, megerőszakolása, csonkolása, feldarabolása, széttépése után a festészet virtuális terében szórja, marja szét a megmaradt darabokat, emberi maradványokat, semmilyen különbséget nem téve szervek, szövetek vagy egy hengerelt háttér, maszkolt festékcsík, egy csorgás között. Az emberi fragmentum puszta objektum a világ objektumai között, átláthatatlan és jelentés nélküli nézet a többi nézet között, üres jel, kontextusát veszített szövetdarab.
A képek mintha egy élő és élettelen, szerves és szervetlen, valós és virtuális világ, világok összerobbantott ábrái, rajzai lennének. Egyszerre lebegnek több síkon és több dimenzióban, minden hierarchiát lebontva. A formák egyszerre igen élesek, határozottak és fluidak, az emberi belsőre, a lágy részekre jellemzően puhák, amorfak. Mintha az emberi test belseje és a tárgyak, dolgok külső nézetei lennének ki- és beforgatva, egymásba metszve, elkeverve. Mindez azonban szigorúan a festészet dimenziójában és terepén marad, nincsenek direkt világvonatkozások, minden a festékből és festészeti problémákból következik.
A képek értelmezése nehezen lehorgonyozható, mivel egy-egy probléma kifejtése, kifejlése nem egyetlen képben, hanem festmények sorában, sorozatában valósul meg, számtalan motívum ismétlődik, permutálódik, a dolgoknak nincs egyedüli nézete, hanem egy folyamat vagy robbantott ábra különböző állomásait, nézeteit látjuk – az egészet, a teljes panorámát soha. Nem létezik fő nézet vagy hierarchia, minden folyamatos változásban, átalakulásban, feloszlásban és másként újraépülésben, más objektumokkal elegyedésben létezik. Ad absurdum, mintha a festő e kétdimenziós festményeken egy hiperobjektum éppen látható, érzékelhető fragmentumainak megragadására tenne kísérletet, amely hiperobjektumnak nincs, ami ne lenne része, eleme, de ugyanennek az ellenkezője is igaz, azaz, semmi sem a része.
Kis Róka Csaba szenvtelen, tömény és komplex festészete olyan világba enged bepillantást, amiből már hiányzik a világszerűség minden attribútuma, legfőképpen az emberi alak, a történet. Ebben a struktúrában a vér is puszta idézet, és már a helyére sem emlékszünk. Az biztos, hogy az ereinkből régen szétspriccelt, vagy inkább kívül került rajtunk, és a struktúráról, ahová szétágyazódott, alig van tudásunk. Ezt a külső nézetet látjuk itt, ebben a dicsőséges gyilkolásban.
(A szöveg egy változata elhangzott a kiállítás megnyitóján.)
Kis Róka Csaba: Glory Kill, Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem, Budapest, 2022. június 2. – július 15.