Az anyaság nem one-size-fits-all
Jelenlétem evidens @ Deák Erika Galéria
Nemrég jött velem szembe az amerikai komikus, Sarah Hartshorne egyik tweetje, ami tömören, ugyanakkor lényegre tapintóan vázolta fel a gyermekvállalás egyik legaktuálisabb ambivalenciáját: „A kora harmincas éveinkben terhesnek lenni New York Cityben szürreális élmény. Az összes barátom szerint gyerekfeleség vagyok, az orvosom szerint meg gyakorlatilag időskorú kismama.”
Bár a szerző New York-i tapasztalatát osztotta meg, lakóhelytől függetlenül nők milliói osztozhatnak az érzésben, amelyet az elmúlt évtizedek anyasággal kapcsolatos diskurzusának rendkívüli átalakulása idézett elő. Bár a közbeszédben máig élénken jelen vannak a női princípium, a ketyegő biológiai óra vélt vagy valós mítoszai, mégis – vagy talán épp ezért – egyre több nő igyekszik őszintén feltenni a kérdést: tényleg való-e neki az anyaság, és ha igen, mikor áll rá készen. Igazán vágyik-e a szülővé válásra, vagy csak a társadalmi nyomás internalizált mantrája, az ismerősi kör családalapítási hulláma vagy épp a hitelfelvételben vállalt gyerekek száma hajtja őt a szülőszoba felé?
Ebben persze a közösségi média is fontos, ugyanakkor ellentmondásos szerepet játszik: egyrészt a nyilvánosságnak hála egyre többekhez jutnak el azon anyukák üzenetei, akik merik vállalni az anyaság kevésbé napos oldalát is. Sokakat mégis elrettenthet az a fajta moralizáló népharag, ami egy-egy „bevállalós” nőre zúdul, aki hangot mer adni annak: időnként borzasztó nehéz a dolga, vannak napok, amikor idegesíti a saját gyereke, és néha vágyik egy-egy gondtalan órára, hogy csak és kizárólag magával foglalkozhasson. (A tökéletes momfluencerekről és mesébe illő Instagram-feedjeikről nem is beszélve.)
Többek között ezek a jelenségek inspirálták Oltai Kata független kurátort, akinek Jelenlétem evidens című, a Deák Erika Galériában megrendezett csoportos kiállítása az anyaság tapasztalatát igyekszik olykor szokatlan, sőt egyenesen tabusított nézőpontokból is megvizsgálni hazai és nemzetközi alkotók munkáinak bemutatásával. Bár a kiállítók között vannak művészek, akik évek óta konzekvensen tematizálják saját élményüket, és munkáikban őszinte képet próbálnak festeni az anyaságról, fontos hangsúlyozni, hogy ez még mindig inkább a kivétel, ami erősíti a szabályt. A gyereket vállaló művészeknek ugyanis foggal-körömmel kell kapaszkodniuk a szakmai kötelékekbe, hogy alkotóként is talpon tudjanak maradni, hogy ne skatulyázódjanak be, hogy az alkotás ne csak hobbi maradjon a gyereknevelés mellett. Röviden: hogy a gyerek megszületésével ne érjen véget egy szempillantás alatt mindaz, amiért hosszú éveken át dolgoztak. Abban ugyanis a kiállítás alkotói nagy valószínűséggel mind egyetértenek: a gyereknevelés nem sétagalopp, és a legkevésbé sem kizárólag mézes-mázos, hormonoktól fűtött joyride. A hullámvasútszerű érzelmi vetületen túl kőkemény gazdasági és (test)politikai kérdés is, amely a klímakatasztrófa és a globális konfliktusok korában egyfajta pozitív jövőbe vetett hitet is megkövetel.
A kiállított művek épp ezért húsba maróak, és mindenki számára tartogatnak némi útravalót, akit foglalkoztatnak a szülővé válás dilemmái. A Jelenlétem evidens egyes képei, mondatai ugyanis még a látogatást követően sokáig vissza-visszacsengenek az ember fejében. Nem véletlen talán, hogy a legnagyobb tabut feldolgozó munka bír a legelemibb erővel: Diana Karklin Undo Motherhood (Visszacsinálni az anyaságot) című, hét részből álló kiadványsorozatában hét különböző élethelyzeten és történeten keresztül mutatja be az anyává válás visszafordíthatatlanságát, a megbánt gyerekvállaláshoz kapcsolódó, szégyennel, haraggal, dühvel telített érzelmeket. A fotók mellé párosított, az anyáktól származó idézetek keserű valóságuk ellenére is olvastatják magukat, a szorongató érzés közepette lehetetlen félrenézni. Karklin munkája, amely azt is kiválóan mutatja be, máig milyen kettős mérce övezi a szülői felelősségvállalást, kötelező olvasmány kellene, hogy legyen mindenki számára, aki a nők testi önrendelkezéséről akar törvénykezni.
Könnyedebb, de humorában is fajsúlyos munka Bridget Moloney Blocks (a szó jelentése: darabok, tömbök, illetve akadályok – a szerk.) című rövidfilmje. Főszereplője, a kétgyerekes anya egy ponton legókat kezd öklendezni. A vágyott, ám elérhetetlen egyedüllét – divatosabb nevén: énidő – testi tünetekben, ez esetben kihányt legókockákban tör magának utat a felszínre, a kreatív anya pedig abból főz, amit otthon talál. A legókból épít magának várat, kapuját pedig sárkányként őrzi mind a férjétől, mind a figyelmét követelő gyerekeitől.
A hazai közönség számára Klenyánszki Csilla hajszálon függő installációfotói, a Pillars of Home (Az otthon pillérei) darabjai lehetnek a legismertebbek, amelyeket a művész első gyermeke születése után, a baba alvásidejének röpke perceiben épített és örökített meg. Arra, hogy az alkotás lopott percei, a felelősségek közti kényes egyensúly fenntartása milyen sokakkal mennyire mélyen rezonál, jó példa, hogy a New York Times 2021-es The Primal Scream (Őssikoly) című, a pandémia hatását az amerikai dolgozó nők körében vizsgáló cikksorozata Klenyánszki fotóival illusztrálva jelent meg.
Remekül kapcsolódnak ehhez a sorozathoz Tóth Anna Eszter absztrakt festményeket imitáló „szennyesszobrai”, amelyek olyan természetességgel hevernek a földön és a sarokban, mint egy-egy koszos zokni, használt farmer, a szennyeskosárig soha el nem jutó tornapóló, csak arra várva, hogy valaki kimossa őket. Ez a varázsütésre elvégzett házimunka jelenik meg Claire Gallagher Second Shift (Második műszak) című fotósorozatában is – többet mond bármely, a láthatatlan munkáról szóló statisztikánál.
A témaválasztáson és annak komplex vizsgálatán túl a kiállítás egyik fő erénye, hogy kiválóan ötvözi a képzőművészeti megközelítéseket (festmények, fotók, szobrok, videóinstallációk, grafikák) a vizuális kultúra egyéb, egyes esetekben nem is a magaskultúra területéről származó darabjaival. Így kaphat például helyet Kölcsey Sára esküvői fotográfus jól elkapott, őszinte pillanata, a már említett Bridget Moloney-rövidfilm vagy épp Christen Clifford főképp szövegalapú, BabyLove című művészkönyve a női szexualitás szülést követő átalakulásáról.
Oltai válogatása abban is újítóan hat, hogy az anyaság élményét kiterjesztve tágabban értelmezi a gondoskodás vetületeit. (Használhatnánk az anyáskodás kifejezést is, de ebben – valószínűleg nem véletlenül – van némi pejoratív felhang.) A gondoskodás pedig sok kapcsolatot áthathat: kiterjedhet a felnőtt életszakasz egy későbbi pontjára, nevezetesen arra az időszakra, amikor egy nőnek (anya?) a saját édesanyját kell támogatnia, felcserélve ezzel a korábbi szerepeket – mint ahogy az megjelenik Magdalena Wosinska fotóján is. A gondoskodás ilyen értelemben pedig felszabadítóan is hathat: ehhez ugyanis nem tapad olyan szigorú biológiai és társadalmi elvárásrendszer, mint az anyaszerephez. Mindegy ugyanis, hogy a gondoskodó személy apa vagy anya, ahogyan az is, hogy az, akiről gondoskodnak, biológiai, örökbefogadott vagy épp szőrös gyermek. Vagy épp nem is gyermek, hanem egy iskolai osztály. Vagy nem is kiskorú, hanem épp egy, a gondoskodóval egyidős barát, esetleg idősebb rokon vagy szomszéd. A gondoskodás formájának és alanyának megválasztása pedig lehetőséget teremt arra is, hogy az ember maga döntse el, miben tudja megélni ezt a gondoskodó szerepet. Ami pedig bőven túlmutat a női princípiumon.
A kiállítás július 29-ig tekinthető meg a Deák Erika Galériában.
Jelenlétem evidens. Anyaság a kortárs vizuális kultúrában
2022. június 3 – július 29.
Deák Erika Galéria, Budapest
Kurátor: Oltai Kata