Ki legyen mozdulatlan?

Az Inforg stúdió A kísérletezés szabadsága című kiállítása Szentendrén – látható: január 9-ig

Kolozsi László

Kevesen tudnak jól piccselni. Piccselni (vagy pitchelni) azt jelenti, hogy pár szóban eladni a filmtervünket. Spielberg szerint az nem lehet jó film, aminek a lényegét nem lehet huszonnégy szóban elmondani. Persze. A borostyánban talált szúnyog DNS-éből kinyert dinókat egy szigetre telepítik.

A műfaji vagy high concept filmeket könnyű piccselni, annál nehezebb egy olyan filmet, mint Fliegauf Bence meghökkentően eredeti, egy-egy képből álló, az ősfilmhez visszatérő művét, a Tejutat. 

A meg sem mozduló kamera előtt lassan egy történet magja hajt ki. Az egyik jelenetben hosszan kell néznünk egy kikötői konténert, és eleinte nem is észlelhető az abból kiszűrődő zaj. Talán egy kiszabadulni akaró menekült hangja. A jelenet a szemlélőt teóriák alkotására készteti. Ki van benn, és miért. Ki tud e majd szabadulni. Miképpen és milyen gondolatokra késztet ez az egy jelenet. És a gondolatokból származhat-e cselekvés. 


K 0155

Részlet Fliegauf Benedek Tejút című 2007-es filmjéből, forrás: inforg-mm-film.hu


Eder Jens német filmteoretikus ezt a hatást, – hogy a szemlélő teóriákat kezd gyártani, hogy a lezártnak látszó cselekvések nem kínálnak fel egyértelmű megoldást, hogy ott kezd a befogadó iróniát sejteni, ahol az esetleg nincs is – kognitív hatásnak nevezi, és azt állítja, egy filmnek a kognitív hatás nem csupán előnyére válik, hanem a legfontosabb jellemzője kell, hogy legyen. Nem eltagadva persze a zsigeri illetve a vizuális hatás fontosságát. Ugyanakkor, ez, a kognitív hatás, a legnehezebben eladható, erre, akármilyen fontos is legyen, nem terjed ki, mert nem tud kiterjedni a piccs. Muhi András azért volt az egyik legfontosabb producer (hogy miért múlt idő, arról később), mert neki úgy lehetett piccselni, hogy valami átment a kognitív hatásból. Nem az egyetlen jó ízlésű producer volt, de azon kevesek egyike mindenképpen, aki a filmtervekben nem csak az üzleti lehetőséget látta meg, hanem azt is, hogy képes lesz-e kognitív hatás kiváltására. 

Azért szerettek neki piccselni a filmrendezők és szépreményű alkotók, mert intenzíven tudott figyelni, lényeges kérdéseket tett fel a piccs után. A kísérletezés szabadsága című kiállítás ismertető füzete, amely a Muhi András és Muhi Klára vezette (további alapító: Hartai László) Inforg Stúdió immáron lezártnak tekinthető tíz évét mutatja be (a 2000 és 2010 közti időszakot), a stúdiót liberálisnak nevezi. És a szó bár helyén való, de semmiképpen sem jelenti azt, amit a politikában. Nyitottságot jelent. Készséget a kísérletekre, az újszerű látásmód támogatására. Arra, hogy valami filmen túlira is vezessen. Hajlandóságot olyan művek finanszírozására, létrehozására, melyek úgy nyugtalanítóak, ahogy egy identitásunkból kiforgató kérdés. 

Ez a tíz év a magyar film fontos tíz éve volt, és ebben a tíz évben a legfontosabb műhely az Inforg volt. Azt jelentette, amit egykor, a nyolcvanas években a Balázs Béla stúdió Bódy Gáborostól, Erdély Miklósostól. Nem véletlen, hogy éppen e két, a képzőművészethez is köthető alkotót említem. Akárcsak a Tejút, az Inforg filmjeinek jelentős része olyan, hogy kimerevített kockáik egyenként egymás mellé rakva is kiadnának egy tárlatot. De ahogy a Tejútból is, úgy minden más filmből is elveszne a kognitív hatás. Hiszen a történetek nem zárulnának le, nem történne meg a teóriaalkotásra biztatás. 

A Szentendrei Malom kiállítóterében mintegy negyven monitorra tett film mindegyike csak úgy és akkor érvényes igazán, ha nem csupán belenézünk, hanem végignézzük. Nemes Jeles László Türelem vagy Kenyeres Bálint Before Dawn című rövidfilmje csak akkor hat, ha a végére értünk. Hiszen mindkettő olyan komplex kompozíció, aminek a végén egy twist vagyis olyan csavar van, amitől a látottakat újraértelmezzük. 


Maraton lead turelem

Részlet Nemes Jeles László Türelem című 2007-es rövidfilmjéből, forrás: Filmarchívum


A kérdés tehát az, hogy végig lehet-e nézni az összes, monitorokra tett filmet, és ha nem nézzük végig, akkor mit ad, mit adhat ez a kiállítás, adhat-e valamit a filmélményen túl. A koncepció, miszerint csak rövidfilmek kerülhettek a válogatásba, elárul valamit a kurátor, Iványi-Bitter Brigitta kétségeiről is. 

Míg Iványi-Bitter korábbi hasonló tárlata egy olyan alkotót – Kovásznai György animációs rendezőt, a Habfürdő rendezőjét – mutatott be, akinek művei, műveinek részletei, minden kétség nélkül, önálló képzőművészeti alkotások, itt erről szó sincs: nagyon kevés olyan Inforgos film van, ami rokonítható a Kovásznai filmekkel. Talán Kardos Sándor kísérleti filmjei, Felméri Cecília Kakukkja ilyenek, vagy Hegedűs 2 László illetve Halász Péter filmjei. De ezek is csak filmként működnek igazából, csak akkor, ha nem merevítjük ki őket. 


A kiserletezes szabadsaga inforg

Enteriőr, A kísérletezés szabadsága – INFORG Stúdió 2000-2010, MűvészetMalom, Szentendre, © fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum / Deim Balázs


A kétségeket, melyekkel a kurátor küzdhetett, nagyon pontosan írja le Boris Groys: „Kultúránkban a szemlélődésnek hagyományosan két, alapvetően eltérő módja állt rendelkezésünkre, hogy uralhassuk a képek nézésével töltött időt: az egyik a kép mozdulatlanná dermesztése a kiállítótérben, a másik önmagunk mozdulatlanná dermesztése a moziban. De mindkét mód összeomlik, ha a mozgóképeket átemelik a múzeumokba vagy a kiállítóhelyekre. A kép továbbra is mozog – de a néző is. Egy szabályszerű kiállításlátogatás során rendszerint lehetetlen elejétől a végéig megnézni egy videót vagy egy filmet, ha azok viszonylag hosszúak – különösen, ha ugyanazon kiállítótérben több ilyen időalapú mű is van. És az ilyen próbálkozás valójában nem is helyénvaló. Ha az ember végig akar nézni egy filmet vagy egy videót, menjen moziba, vagy üljön le szépen a kompjútere elé.” Annak ellenére, hogy ez a kiállítás bár kísérletet tesz arra, hogy cáfolja Groys nézetét, nem cáfolja meg azt. Sőt, tulajdonképpen elég pontosan artikulálja. A dilemma itt is fennáll. 

Ha meg szeretnénk nézni minden rövidfilmet, akkor több mint egy napot kellene a kiállítóhelyen tölteni. Öt különböző térben – emeleteken – láthatóak a filmek. Ha valaki egy Inforgos filmet sem látott, ugyanúgy nehéz helyzetben van, mint aki szinte mindet látta: ugyanazzal a dilemmával szembesül. Mit is hagyjon ki. Mit veszít. El kell-e jönnie újra, hogy újabb filmeket nézzen. Ez utóbbi dilemmát szeretné feloldani az inforgfilm.org honlap, ahol minden film elérhető, de ez az oldal, mondhatni, azonnal a Groys idézetre mutat (még ha konkrétan nem is). 

A nagy sötét szobákban pörögnek a filmek a monitorokon. Olyanok, mint valami nyughatatlan bogarak. És éppen ez, hogy akár a Lassú filmes trendek szobában időzünk, akár a Háború, trauma, veszteség címűben, akár az Underground zenei színtereknél, akár az Új életstratégiák címre keresztelt teremben, akár a Képzőművészeti indíttatású szerzői filmeknél, akár a külön folyosóra szegezett Tejutat nézzük meg, ugyanaz az érzés kerít bennünket hatalmába. 

A nyugtalanság. 

És ez nem csupán és nem elsősorban egy, a fészkelődés és nyüzsgés szemléléséből következő belső zsizsegést, felfokozott állapotot jelent (bár azt is), hanem szellemi nyugtalanságot. Azt a szellemi zsizsegést, amit az Inforg asztalánál lehetett érezni a Kinizsi utcában (ahol a Stúdió irodája volt). Vagyis erről az asztalról nem csak a határidőnaplók kerültek be a kiállítótérbe, hanem bekerült valami a szellemiségből, az Inforg szellemiségből, és emiatt állítható: mégsem teljesen elvetélt kísérlet (bár Groysnak igazat kell adni) egy letűnt korszak nagy stúdiójának filmjeit egymás mellé tenni. Ezek a monitorok sajátosan és közvetlen módon, érezhetően többet adnak ki a térben. Egy, a filmeken túlmutató érzést. 


0o3a0138

Enteriőr, Részlet A kísérletezés szabadsága – INFORG Stúdió 2000-2010 című kiállításból, a jobb oldali monitoron a Dési András György és Móray Gábor által rendezett 2003-as A pofon című film, © fotó: Ferenczy Múzeumi Centrum / Deim Balázs


Nem csak azt az érzést, hogy ezek a filmek egy istállóba tartoztak. Hanem a szabadság érzését. Az a fajta liberalizmus jön át a kiállítás egészéből, ami miatt Muhi Andrásnak jó volt piccselni, ami miatt az Inforg nem csupán befogadó műhely volt – diploma nélkül is be lehetett esni filmtervekkel – hanem szellemi műhely is. Az ilyesfajta műhelyeknek ma ugyanúgy nincs helye a magyar filmgyártásban, mint ahogy a legutóbbi idők pályázati eredményei alapján Muhi Andrásnak sincs. A Filmintézet nem fogadta el filmterveit. Egy korszak lezárult. Nem tudni, mi jön. 

Lehet, ez is, vagyis hogy a korszak, az a tíz év, ami az Inforg fontos tíz éve volt, így lezárult, okozza a nyugtalanságot. Nem csak a hangzavar, a kivetítőkön, monitorokon megjelenő filmek hangja. Ez a hangzavar egyébként elvesz a filmek élvezeti értékéből. Nem minden film hangja jön jól át. A viccesebb filmek, mint mondjuk a Kálmánchelyi, Stefanovics, Végh alkotói hármas nagy művei (a kisebbek most a youtube-on futnak), kevésbé élvezhetőek. 

Mégis, annak ellenére, hogy igazat kell adnunk Groysnak, és ez a kiállítás minden monitor előtt is felveti a kérdést, lehet-e ezt így, méltó megemlékezés-e ez a ma már nem létező stúdióra, minden egyes film után épp úgy, mint a kiállítást elhagyva, kinn a belső udvar friss levegőjén, a szemlélő teóriákat alkot. A kiállítás, a művek ilyetén egymásra halmozása is teóriák alkotására kényszerítő. Miért lehetett ez a korszak olyan, amilyen volt? Mit tudunk kezdeni azzal, amit láttunk? Mi lesz azokkal a tehetségekkel, akik az Inforg utáni korszakban érnek be? 

Számos nyugtalanító kérdés.