„… mindig befelé figyeltem.”
Szilágyi V. Zoltán munkáiról
Szokták mondani, hogy egy animációs filmben fölöslegesek a jó rajzok, elég, ha a rajzok összessége, a mozdulatsor tökéletes, hiszen ki tudna koncentrálni arra, ami csak egy villanásra tűnik fel, csupán a másodperc töredéke alatt látszik, konkrétan egy-tizenketted, gyakran csak egy-huszonnegyed másodpercig jelenik meg a vásznon vagy a képernyőn?
Vannak persze minden hájjal megkent öreg kollégák, akik kiszúrnak pillanatokat, akik számára egy villanás is élmény, akik emlékezni képesek az elfutó filmkockákra is, és sokáig emlegetnek egy-egy jelenetet, amelyet mások észre sem vettek. Ha Szilágyi Varga Zoltán filmjeit vetítik, elnyomják cigarettájukat, megtörlik a szemüvegüket és előrébb hajolnak a zsöllyékben. Az animációs filmek között alighanem az övé, Szilágyié a legigényesebb grafikai világ. A grafikai életművek közt pedig az övé, ami a leginkább rajzfilmre érett. De fölösleges a különbségtétel, a két műfaj nála kezdettől összefonódik, és hogy egy filmszínház vásznán, vagy egy galéria falain találkozunk a munkáival, majdhogynem mindegy.
A patinás EMŰK, vagyis az Erdélyi Művészeti Központ termeiben rendezett kiállítást nem láttam, a fotók alapján azonban úgy képzelem, mégis ismerem. A kiállított képek közt valóban van több, amelyet már tartottam kezemben, sőt írtam, beszéltem is róluk. Nem volt nehéz. Szilágyi Varga Zoltán munkáiról könnyű szólni, történetük van, kézen fogják az elemzőt, a kritikus szerepkörben tetszelgő kollégát is, beszélnek hozzánk, sőt beszélnek helyettünk. A méltatlan méltatónak szavakat adnak a szájába. Van a képek közt, most már ide veszem az ismeretlen darabokat is, amelyek valami rejtélyes automatizmus folytán saját emlékké változnak, úgy gondolok rájuk, mintha nem áttételesen lenne közöm hozzájuk, nem a sose látott galéria falán rögzítette volna a tévelygő tudatalatti, hanem bennem születtek volna meg.
Szilágyi az atmoszférateremtés nagymestere. A részletek ismerője, pontosítója. Motívumai a merengés útjelző-karói. Balladás hangú, mítosz derengésű grafikái alatt elmúlt évekre, életekre fonódó gyökerek sejlenek elő, épül, lebomlik, újraépül bennük a teremtés, a grafikák, s a képek sorozatából összeálló filmek genezise. Hogyan pásztázzák a harcteret a jelzőrakéta fények, milyen mintázatot követ a sárban cuppanó bakancs talpnyom, hogy fénylenek szentjánosbogarakként a rohamsisak kobakok, s miként bukkan föl az archaikus jelképiség álmaink naturalista vérilluziójában? Aki látta, ráismer az Éjszakai kultúrtörténeti hadgyakorlat világára. Milyen a küküllői fahéjas forralt bor íze, s miféle geometriák íve rajzolódik a pohár falára, midőn az első korty előtt megforgatja kezében az ivó? Hogyan sistereg a tepsiben a szalonnával tűzdelt pulyka? Hogy kell lecsavarni egy petróleumlámpást? Milyen érzés a hűvös, ropogós, levendulaszagú dunyha alatt összekeveredni egy másik testtel? Vagy beszéljek a sparhert alatt sorba állított csizmák sűrű gőzeiről? A gázlámpa körül rajzó árvaszúnyogokról? A cigányozásról, a zabostarisznyáról, a szivarfüst karikákról meg arról, ahogy a vonatsín továbbkattogja a fáradó szív süllyedő, emelkedő ritmusát? Ugye megvan a Jókedvű örmény világa is? Vagy mondjam a Mansfeld-film dadogó szürke rettenetét, a Gordiuszi csomó filozofikus példázatát, a Koan bölcsességét?
Tágul a sima fehér papiros tere, növekszik benne az idő, nyújtóznak általa a sorsok, könnyeztető, nevettető, eldalolni, lerajzolni, átélni való sorsok – emberek, asszonyok, népek, nemzetek alulnézetből ábrázolt képe, magyar, székely, román sorsok, összeölelkező, egymásba harapó perspektívák, illatok, szagok, verejtéké, szénáé, ázott állaté, fenyvesé, lányölé, diólevélé…
Szilágyi Varga Zoltán rajzaiban nem az eredmény a fontos, no persze leljen örömre, biztatásra, a galériába betoppanó atyafi is, valójában a létrehozás drámája, filozófiája az, ami miatt elkészültek, s amivé animálódnak folyamatosan. Nagyjából negyven éve figyeljük egymást, Bukarestben ismerkedtünk meg, s egy lakótelep rosszul megvilágított házai közt, a késő esti parkban lettünk barátok. Akkoriban tanácsosabb volt a hosszabbnak szánt monológokba nem a bepoloskázott lakásokban kezdeni bele. Előveszem az akkor frissiben írt Éjszakai morze című versemet, s meglepve ismerek rá a képeire, amelyek már akkor kijelölték a legfontosabb igazodási pontokat, a koordinátákat, amelyeket azóta is fontosnak tart, hogy újra és újra bemutasson. Ott a versben a tányérnyi szeg, az ölbe ejtett ima, és a vitamin hiányos fogsorral göcögő alteregó. Ő maga változatlan, személyét azonban egyre több filmfesztivál, művészeti galéria és persze bicskagyár tartja számon. És a rajzok? – úgy érzem, ahogyan akkor láttam is: a rajzok csillagképei mint háló tartják meg az omló éjszakát.
Ti ti ti tá
a vörös MACI csak
ti ti ti tá
a vörös MACI árnyéka csak
meg mi akik a vörös MACI árnyékában
hideglelősen kacagunk csak
vitaminhiányos fogsorral göcögünk csak
a hámlott vakolatú éjszakában
a kábel inakon hintázó világban
az egyenrózsaszín szemüvegű egyenévszak
egyenzuhatagában
és csupa kiejthetetlen hangokkal
és lefordíthatatlan szavakkal
és leközölhetetlen mondatokkal
hallgatunk
hallgatózunk
nehogy valami gondolatolvasó tégla jelentse
hogy SZ. Z. ma este
vagy ma este Z. SZ.
ti ti ti tá
tányérnyi szeg tenyérnyi golgotához….
ti ti ti tá
Visky Árpádnak Cicölle húzza ….
ti ti ti tá
Káin az országban
Ti ti ti tá
Káin a rengetegben ….
ti ti ti tá
november kaszása hetedhét határba ….
ti ti ti tá
Rodostóban elhal a zágoni morze
ti ti ti tá tá tá
ti ti ti tá tá tá
és az árnyék árnyéka csak
mint indigószín másolópapír
akárha köztem közted közte
a fölhorzsoló lélegzetvétel
a kibogozhatatlan gordiuszi éj csak
Szent György lovának horpaszán
egy remegő ideg csak
az ölbeejtett ima meg a gomb csak
az oltár
a kéken villózó házioltár
pulzusa kísér: tapsvihar
(naná hogy nem Bölöniért)
és a szétfolyó a lúdbőr neonban
fölocsúdnak az elitalakulatok
Hotel Muntenia
Bukarest
most egyedül vagyok
s a rajzok csillagképei
– szemhéjamat is átveri –
látom a ferde eső résein át
mint háló tartják meg
az omló éjszakát
SZILÁGYI V. Zoltán grafikusművész, filmrendező | Kékes, 1951
1970-ben érettségizett a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumban, majd 1976-ban országos szinten a legjobb egyetemi átlaggal szerzett diplomát a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafikai szakán. 1976–1985 között a bukaresti Animafilm Rajzfilmstúdióban rendező és tervező munkakörben dolgozott. 1986-ban elvégezte a bukaresti I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendező szakát. 1987-ben Magyarországra telepedett át, 2015-ig a kecskeméti rajzfilmstúdiónál dolgozott rendezőként. 1976 és 1985 között részt vett minden országos tárlaton, a 35-ös Műhely csoportkiállításain és a tulceai múzeum grafikai kiállításain. Több sorozatfilm, díszletezés, figuratervezés és filmgrafika után Romániában írt és rendezett három, számos nemzetközi díjjal jutalmazott „szerzői” rajzfilmet. A rajzfilmkészítésen kívül képgrafikával, rajzzal és metszetkészítéssel is foglalkozott, könyvterveket, borítókat, címlapokat és illusztrációkat készített több romániai könyvkiadó, így a Kriterion, a Ion Creangă, a Meridiane és a Didactică kiadók számára.
Szilágyi V. Zoltán grafikusművész kiállítása
EMŰK - Erdélyi Művészeti Központ, Sepsiszentgyörgy
2022. április 2 – május 7.