Kényelmetlen építészet

Beszélgetés az au műhely tagjaival, Ghyczy Dénes Emillel és Szederkényi Lukáccsal

Szilágyi Róza Tekla

Az épített környezet által teremtett kényelmi állapottal és ennek folyamatos megkérdőjelezésével foglalkozik az au műhely (angolul: architecture uncomfortable workshop). A nevükben jelen lévő „kényelmetlen építészet” kifejezés nem véletlen. A budapesti építészekből álló tervezőcsapat szerint az épített környezetnek nem feltétlenül az emberi komfortérzést kell növelnie.

Szilágyi Róza Tekla: Építészként végeztetek, érdeklődésetek azonban ennél sokkal tágabb területen mozog és sok kisebb projektet futtattatok az építészeti fókuszú munkáitok mellett. Hogyan alakult így?

Szederkényi Lukács: Az építészmunka általában úgy kezdődik, hogy az ember elmegy egy irodába és ott dolgozik egy ideig, majd csinál egy saját irodát. Mi már az elején szerettünk volna valami olyanba kezdeni, ami idővel kinövi magát. Nem indíthattunk úgy, hogy azt hazudjuk: mostantól tervezők vagyunk és mindent vállalunk. Nem volt tapasztalatunk és az építészet amúgy sem így működik.

Ghyczy Dénes Emil: De a gyakorlati okok mellett frusztrációból is adódott a kisebb projektek elindítása, mert a tervezés és makettezés egy idő után nem volt kielégítő. Más típusú tapasztalatra vágytunk.

Szederkényi Lukács és Ghyczy Dénes Emil, fotó: au műhely

Hogyan született az au műhely? Amikor elkezdtétek, mennyire volt fix a csapat? Mivel foglalkoztatok?

Sz. L.: Többen együtt jártunk egyetemre a BME-n, de sokáig az együtt töltött időnek nem volt határozott formája és célja. Az egyetem alatt még nem is volt szó az au műhelyről, bár sok paralel futó közös tevékenységet végeztünk. Például volt egy időszak 2008 és 2010 között, amikor rájöttem, hogy nagyon izgalmasak azok a hibákból adódó formák az aszfalton, amit a munkások kivágnak. Ezekben benne van a magyar valóság hangulata: javításkor derékszögű rendszerben követik le a hibákat, hiszen spórolnak az anyaggal. Pont akkora darabot vágnak ki az aszfaltból, amekkora az organikus hiba, ami persze sosem kör és szinte sosem teljesen derékszögű forma. A koncepció az volt, hogy amelyik forma – kizárólag a forma szempontjából – nagyon tetszett nekünk, azt kimeszeltük fehérre, esténként hármat-hármat. Aztán az általunk (Boronkay Péter, Szederkényi József és Szederkényi Lukács) lemeszelt 27 úthibát dokumentáló anyagból született egy kiadvány, a Meszelt formák és egy kiállítás 2012-ben a Fugában. A másik tevékenység, ami megelőzte az au műhelyt az az, amikor a szüleink elköltöztek a hűvösvölgyi házból, ahol most is nagyrészt dolgozunk. Az épület ránk maradt, olyan volt, mint egy központ vagy egy diákszállás. Egy idő után rájöttünk, hogy kellene kezdeni vele valamit, nem csak lelakni. Elkezdtük rendezgetni, és amikor az ember fizikai munkát végez, hogy megcsináljon valamit magának, akkor az fárasztó vagy nehéz is lehet, de ha olyan emberekkel teszi, akikkel szívesen van együtt, akkor a szigorúan munkajelleg feloldódik és barátokkal együtt töltött idővé alakul.

G. D. E.: Az architecture uncomfortable név többek között arra utal, hogy az ember által épített terek is komoly fizikai munka befektetésével jönnek létre, ami nem feltétlenül kényelmes dolog, de abszolút nem jelenti azt, hogy rossz hatással lenne az emberre. Az építés sok esetben – értelemszerűen – áldozatokkal is jár.

„Nagykovácsiba, egy, a Nagyszénás alatt húzódó erdős katlan szélére terveztük ezt a kis házat. A megrendelő egy grafikus lány, aki maga is aktívan részt vett a tervezésben. Fontos koncepció volt a ház hármas tagolása, ami abban jelenik meg, hogy a szintek funkciói egyre nyugodtabbá válnak felfelé haladva. Földszint: nappali-konyha-fürdő; emelet: háló-dolgozó; »kémény«: merengő. A ház az utca felé hagyományos karakterrel jelenik meg, míg az erdő felé sokkal nagyobb, kevésbé megszokott ablaknyílások néznek.” Zsófi háza Nagykovácsiban, 2015–2017, fotó: Zoltai András

  

Több olyan momentum van a munkáitokban, ami kicsit az errorizmusra emlékeztet. Mintha kísérletezés közben bekerült volna valamilyen hiba a rendszerbe, amit aztán másfajta esztétikai elv alapján kidomborítotok. Ez mennyiben igaz?

Sz. L.: Ez félig-meddig igaz. Eleinte gúnyolódtak az építész ismerőseink, hogy mi valójában gányolunk és tákolunk. Eközben egyre inkább azt vettük észre, nem biztos, hogy a precizitás a legfontosabb tulajdonság számunkra, mert az esetlenség és az esetlegesség is bőven adhat és inspirálhat.

Ha már a barátokkal együtt (kalákában) végzett munkáról, valamint az esetlenségről és esetlegességről beszélünk: több helyen hivatkoztok a népi építészetre. Azt mondjátok, nem a formai nyelvét kell másolni, hanem a gondolatiságát érdemes átvenni. Ezalatt mit értetek pontosan? 

G. D. E.: A népi építészetben az a zseniális, hogy emberek együtt építenek olyan dolgokat, amiket fontosnak tartanak. Elkezdenek dolgozni, és organikusan alakulnak a dolgok. Természetesen azért ennek is vannak és voltak előképei.

Sz. L.: Személy szerint én kifejezetten szeretem a népi építészetet – és itt nem csak a magyar népi építészetre gondolok. Lükő Gábor írta sokszor, hogy a magyar népi építészetnek fontos sajátossága, hogy sok kisebb házat csinál, és ezeket szétszórja a térben. Pedig a magyar időjárás sem mindig kedvező télen, nem olyan jó kimenni és bejönni az állatok és a tennivalók miatt. Mégis, a magyar néplélek szereti a találkozást és konfliktust a természettel.

G. D. E.: A népi építészet tiszta és logikus rendszer, de szentimentális is egyben.

Sz. L.: Ez talán a mi munkáinkról is elmondható.

„Azon gondolkodtunk, hogy lehet-e akár ma is elkezdeni új ünnepeket és hagyományokat. Egy ilyen kisérleti esemény volt a tűzasztal, ahol egy vasszerkezetű asztalra éghető fa máglyafelületet építettünk, amit azután ünnepélyesen meggyújtottunk.” Az au műhely, a collective plant és Simon Platter kollaborációjaként megvalósult Tűzasztal névre hallgató közösségi grill. Az asztalt 2017 nyarán a solymári Waldorf-iskola kertjében tartott eseményen gyújtották meg ceremoniális keretek között. Fotó: au műhely

Visszatérve az építészetről a korai, kisebb volumenű munkáitokra: mi volt az a projekt, amit az első komolyabb közös munkának tekintetek és volt már publicitása is?

G. D. E.: A Waste less chair (magyarul Rönkszék), ami miután megjelent a Domus honlapján, másik három munka (a nyers gyapjúból és fából készült Wool chair, a tölgyből készült Oak x sámli és a belül színes méhviasz krétával satírozott Coloured lamp) mellett, elutazott az 52. milánói nemzetközi bútorkiállításra is. Most már tudjuk, hogy ennek a rönkszéknek a hátszelével ismertek meg minket külföldön. Az ilyen típusú szereplések azonban sajnos nem hoznak munkát – persze az egónknak jót tesznek. A Waste less chairt be lehet kategorizálni mint green design tárgyat, pedig csak annyiban hulladékmentes (angolul: wasteless), hogy a felhasznált faanyag a gerendagyártás mellékterméke. De ez volt a legelső dolog, amivel megjelentünk a nemzetközi sajtóban és Tumblren is több mint 7000 megosztást értek el a tárgyról készült fotók.

Sz. L.: Pár évvel ezelőtt beindult a green design és slow design-mánia. Amikor elkezdtünk tárgyakat tervezni, többször ránk akasztották ezeket a fogalmakat, de mi abszolút nem ezekben és ezeken gondolkoztunk – próbáltuk is kommunikálni, hogy minket nem ezek a szorosan vett irányok érdekelnek. Persze még ma is azt csináljuk félig-meddig, mint akkor, de mára a green design és a slow design valahogy mintha kicsit kikerült volna a köztudatból.

Rönk-szék (Waste less chair), 2012, tölgyrönk Fotó: Dudkai Dániel

Méhviasz tányér, 2014 Fotó: au műhely

Ha nem ezek voltak a hívószavak számotokra, akkor mi vagy ki volt rátok nagy hatással?

Sz. L.: Az egyetem alatt a monumentális absztrakt szobrokat készítő baszk szobrász, Eduardo Chillida munkái. A rajzi tanszéken harmadév környékén Konok Tamás tartott egy előadást, ahol kortárs művészetről beszélt és megmutatta Chillidát. Ahogyan akkor gyorsan leszűrtem magamnak, Chillida mániája az volt, hogy teret akart létrehozni, a levegőt akarta megfogni és körbeölelni. Ez a hozzáállás minden anyaggal más eredményt szül.

Rézszulfát betonasztal (Copper sulfate concrete table), 2012, rézszulfát, beton, sárgaréz, tölgyfa Fotó: Kaczvinszky Tamás

Ti hogyan viszonyultok a felhasznált anyagokhoz? Sokan a natúr fa használatáról ismerik fel a munkáitokat, pedig dolgoztok PVC-vel, betonnal, fémmel, sőt az ennél sokkal képlékenyebb és efemer méhviasszal is.

G. D. E.: Sokszor felteszik a kérdést, hogy asztalosok vagyunk-e. Pedig azért kezdtünk el fával dolgozni, mert kvázi megörököltünk egy asztalosműhelyt, tehát adott volt a kezdeti irány. Ha más műhelyt örököltünk volna meg, akkor könnyen lehet, hogy mással kezdtünk volna dolgozni.

Sz. L.: Amikor van egy új anyag a kezünkben, azt nem szoktuk előzetesen analizálni. Ez (sajnos?) nem jellemző ránk. A folyamat sokszor visszafelé működik és inkább tapasztalatokból építkezünk. A 2016-os Columns, azaz a PVC-csövekből és betonból készített tárgy úgy született, hogy magát a PVC-t betonzsaluzatokhoz használtuk. Méretre vágva halomban állt a műhelyben az anyag, mi pedig megnéztük, hogyan lehetne ebből olyat csinálni, hogy a PVC-ről eltűnjenek a feliratok és kiemelődjön eredeti funkciójából. Ezért csiszoltuk meg. A következő kérdés pedig az volt: hogyan lehetne ebből tárgyat létrehozni? A beton is adva volt. A méhviasz pedig úgy jött a képbe, hogy a méhek és általában a méz témakör elég nagy divat volt – talán most is az. Engem személy szerint a méhek régóta érdekeltek, egy ideig jártam is Gödöllőre az OKJ-s méhészképzésre, aztán abbahagytam. Tavaly májusban egy méhcsalád leszállt itt a kertben. Harminc éve lakunk itt és korábban sosem voltak méhek. Hívtam is egy méhész barátot és gyorsan befogtuk őket, majd elkezdődött a méhészkedés. A méz és a méhviasz olyan anyag, ami izgalmas és nagyon emberközeli is egyben. De a méhek és az aranyszín által furcsa misztikuma és erős szimbolikája is van. Először méhviasz zsírkrétával dolgoztunk, olyannal, amit még a waldorfos időkből ismertünk – egy falámpa belső felületét színeztük vele (Coloured lamp). Egyre jobban beleéltük magunkat, nézegettük, hogy a mézet és a viaszt hogyan lehetne anyagként jobban bevonni a tárgyaink közé – így született meg a méhviasz tányér Marikovszky Andrea kiállítására. Ebben az esetben magának a tárgynak is van illata, így nem tudod tőle függetleníteni az ételt. Normális esetben a tányér csak hordozó, ami vizuális hátteret ad az ételnek. Itt és így azonban az étel szerves részévé válik.

G. D. E.: Sokszor mondják (vetik a szemünkre), hogy minket csak az anyagszerűség és a látvány érdekel. Az építészek nem tartanak minket építésznek, a dizájnerek nem tartanak minket dizájnernek, a teoretikusok pedig nem tartanak minket teoretikusnak.

Columns, 2016, PVC-cső, beton Fotó: Jáger Máté

Falilámpa (Switch wall lamp), 2012, keményfa Fotó: au műhely

 

Ti hogyan aposztrofáljátok magatokat?

Sz. L.: Én magunkat csak építésznek tartom. A dizájner sokszor kitalál egy fix tárgyat és utána teremt rá igényt. Az építész az adott igényre reflektál. Az építészt körüllengi a csodaember-szerep. Hogy mindent az utolsó kilincsig megtervez. Hogy átlép a saját területén. Szerintem ez minden építészben kicsit benne marad – így bennünk is megvan. Miért ne tudnánk tárgyat tervezni?

Az építészet és a tárgyak mellett ott van a négy Uncomfortable Architecture újság és a tizenkét TOA (Thoughts on Architecture) kiadvány, valamint a fifth corner események. Ezek mögött mi volt a motiváció? Társaságon belül valószínűleg megvolt ezeknek az előzetes dinamikája, de miért döntöttetek úgy, hogy nyilvánosságot kell kapniuk?

Sz. L.: Elég nagy könyvgyűjteményünk van, ami fontos számunkra.

G. D. E.: Az Uncomfortable Architecture újságnál az volt az irányelv, hogy minden évszakban megjelenik egy-egy újság, másmilyen, de minden esetben egyszínű borítóval. A tartalmat mellettünk a meghívott művészek szolgáltatták. Az egyik számban egy Richard Nonas- (Az 1963-ban született és jelenleg New Yorkban élő alkotó etnológus pályájáról tért át az ott tapasztaltakat hasznosító, az őt körülvevő világ megértésére törekvő művészeti praxisra. Gordon Matta-Clark és Richard Serra mellett tagja volt az Anarchitecture csoportnak – szerk.) szöveget is leközöltünk a New Yorkban őt meglátogató barátunk segítségével. Egy újság öt-hat példányban született meg, aztán mivel drága volt, a projekt egy idő után abbamaradt. Itt jött az ötlet, hogy olyan formátumban kell gondolkozni, ami sokkal inkább szórólapszerű és csak egy cikket vagy egy, az építészethez bármilyen módon kapcsolódó gondolatot és grafikai megoldást jelenít meg. Ez lett a TOA, azaz Thoughts on Architecture. Nemrég volt az első tizenkét szám bemutatója.

Sz. L.: A TOA-ban az a lényeg, hogy azok, akik éppen az építészettel foglalkoznak és van egy fontos gondolatuk, azt leírják. Így az itt megjelent szövegeknek a szigorúan vett építészeti írásokhoz nem igazán van közük.

„Számos kiállítást és eseményt szervezünk műhelyünk munkáihoz kapcsolódóan. Készítettünk egy olyan ideiglenes építményt, mely intim belső teret tud biztosítani a kiállított munkák számára. Az első alkalommal az »ötödik sarok« munkái kaptak helyet benne, ahol minden meghívott művész adott mennyiségű méhviaszból dolgozott." Bádogház, 2016 Fotó: Jáger Máté

Végül is mi a kapcsolat a szerteágazó tevékenységeitek között?

Sz. L.: A honlap története megválaszolja a kérdést. Mit mutassunk és mit hangsúlyozzunk? Mostanában jutottunk el odáig, hogy csináltunk egy weboldalt, ami csak az építészetről szól (auworkshop.com). Emellett linkek formájában ott vannak más jellegű tevékenységekre utaló aloldalak, külön márkákként. Azért, mert ha tényleg építészirodává szeretnénk szép lassan válni, akkor ezt kell kommunikálni. Azonban ha ott van az építészeti tevékenység mellett más is, az azt mutatja, hogy minden tevékenységünk kihat az építészeti tervezésre. Mégiscsak építészetet tanultunk és minden tárgyalkotást ez motivál. Általában az építészirodák nem csinálnak ilyen jellegű projekteket, ezért lehet, hogy a házaik is mások, mint a mieink.

Sok építészirodával ellentétben ti háromszor is pályáztatok a Velencei Építészeti Biennáléra...

Sz. L.: Még egyetemre jártunk és szerintem nem is volt még az au műhely, de már akkor is pályáztunk a gyapjús projekttel. 2011-ben talán. Gyapjúteret akartunk csinálni úgy, hogy az egésznek gyapjúillata van. Itt az anyaggal való foglalkozás volt a domináns tényező és utólag próbáltunk kapcsolódási és hivatkozási pontokat találni – hogy Magyarország régen gyapjú-nagyhatalom volt, de ma már alig mosnak gyapjút, illetve felmerült a nemezből készült jurták romantikája és univerzalitása is.

G. D. E.: Úgy érzem, nem nagyon tudtuk megmagyarázni, miért ezt csináljuk. Aztán felmerült a bizottság részéről az a kérdés is: ettől tényleg istállószag lesz? A válaszunk az volt, hogy igen. A második pályázatunkban aztán sokkal több minden megjelent.

Sz. L.: A második pályázatunknál már a lokalitás fogalom volt a téma – így kerestünk négy példát, ami a lokalitásról szól. Az egyik a kenyér és tűz szimbólum, a másik a kis közösségekhez kapcsolódóan a körbehatárolt tér, azaz a grund szimbóluma, a gyűjtögetést szimbolizáló méhek, valamint maga a nyelv volt. Mind a négy téma épített környezetként jelent volna meg.

G. D. E.: Aztán a 2018-as biennáléra a Mindennapi kenyér című projekttel pályáztunk. Ez alapvetően egy kenyérkészítő műhely terve volt. A jó ház és a jó élet is valahol az arányok összefüggésein alapszik. Se nem túl sok, se nem túl kevés.

Sz. L.: A mindennapi kenyér volt a hívószó és az, hogy mi és mennyi valójában a létminimum.

G. D. E.: Mániánk az a probléma, hogy mindenki úgy tervez, gondolkodik, épít és reprezentálja magát, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha minden menne előre. Ez a pályázat részünkről kicsit arról szólt volna, hogy vegyük magunkat észre. Ha egy nyugati látogató odajön, akkor ne azt lássa, hogy itt egy szuper felfényezett dolog történik, hanem egy jelen idejű, ott történő dologgal találkozzon. A pékműhely ilyen. 

Sz. L. E.: Mostanában jelent meg egy Lars Müller-könyv, amiben a javak eloszlásáról van szó. Arra gondoltunk, hogy a liszteszsákokon ennek a könyvnek az információi alapján lennének grafikák, mint a pavilon informális része. Aztán a látogatás végén kapsz egy kenyeret és végiggondolhatod, hogy neked ehhez képest mid és mennyid van.

Az építészet felől kicsit visszakanyarodva a művészet felé: mindkét OFF-Biennálén részt vettetek és jelenleg is egy OFF-hoz kapcsolódó projekten dolgoztok, mi ez?

G. D. E.: 2015-ben Csókás Marcell, Fridvalszki Márk, Hunya Krisztina, Istvánkó Bea, Tihanyi Fanni és Zalavári András az Amatárban rendezett Project Zone – Független művészeti terek térképe című kiállításához – a Hidegszoba studio segítségével – terveztünk betonmaradékból készített tányérokat és céklalével bevont állványzatot. Most az idei budapesti OFF-on való részvétel után pedig a Zólyom Franciska vezette lipcsei GfZK márciusban nyíló, nemzetközi szálakkal is kiegészített Gaudiopolis kiállításán dolgozunk.

Rizsadag, installáció az OFF-Biennálé alatt megvalósuló Project Zone-hoz, 2015, Budapest Fotó: au műhely

Mik a terveitek a távolabbi jövőt illetően?

G. D. E.: Szeretnénk fenntartani az irodánkat és folyamatosan dolgozni. Ugyanilyen nyitottan, ahogyan ezt most tesszük – megőrizve a különböző léptékű és műfajú feladatokat.

Zárásképpen egy gyors kérdés: mi a kedvenc tárgyatok?

G. D. E.: Sok kedvencünk van. Például a Sedia 1 szék Enzo Maritól vagy a Tajima japán fűrészünk. De eddig abba, hogy melyik tárgyat pontosan miért is szeretjük, bele sem gondoltunk túlságosan. Szóval mindenképp jó kérdés.