Az m21 Galéria Magyarországon elsőként rendezett kiállítást Jacques Villeglé (1926–2021), a pop-art és a street art neves előfutárának életművéből. A város falain című kiállítás Villeglé hetvennégy évet felölelő – 1947 és 2021 közötti – munkássága során készült műveiből kínál különleges válogatást.

A kiállítás kurátorával, Thierry Raspail-jal és az alkotó lányával, a Villeglé Adományalap titkárával, Valérie Villeglével Fekete Valéria, a pécsi Vizuális Művészeti Centrum művészeti vezetője beszélgetett. 

Jacques Villeglé 2022. június 6-án halt meg, kilencvenhat éves korában. A pop-art képviselőjeként, a Nouveau Réalisme (újrealizmus) kiemelkedő és meghatározó egyéniségeként a világ legnagyobb közgyűjteményeiben, így a párizsi Centre Pompidouban, a londoni Tate-ben és a New York-i MoMA-ban is megtalálhatók a munkái. Ez utóbbiban sokáig ő volt az egyetlen kortárs európai művész, akinek kiállítást rendeztek. 

Munkáit jómagam a Pompidouban található Musée national d'Art moderne gyűjteményéből, a Galerie George Philippe & Nathalie Vallois kiállításaiból és katalógusaiból ismertem, illetve a róla szóló és az általa írt könyvekből. A kiállítás alapötletét is egy könyv adta, amely a művész halála után jelent meg: Barnaby Conrad III Jacques Villeglé and streets of Paris című könyvében Villeglé az utcáról mint műterméről beszél. Mivel akkor már egy nagy street art fesztiválra készültünk, megfogalmazódott bennem, hogy egyszerre kellene bemutatni az utcai művészek munkáit és Jacques Villeglé műveit, amelyek Magyarországon eddig még soha nem szerepeltek.

Elképzelésemet egy munkabeszélgetés során megosztottam Thierry Raspail-jal, a lyoni Musée d'art contemporain és a lyoni biennálé alapítójával, akit a 2023-as pécsi LOKART nemzetközi képzőművészeti fesztivál zsűrielnökének kértem fel. Azt is tudtam, hogy korábban több kiállítást rendezett Villeglé munkáiból. Thierry örömmel fogadta a kiállítás lehetőségét, és nyitott volt megrendezésére. Így kezdődtek el beszélgetéseink és a kiállítás előkészületei, amelyekbe hamarosan bekapcsolódott Valérie Villeglé, a művész egyik lánya, a Villeglé Adományalap (Le Fonds de dotation Villeglé) titkára is. Az itt olvasható szöveg lényegében ezeknek a korábbi beszélgetéseknek a szerkesztett változata.

A kiállítás

Fekete Valéria: Thierry, ön több alkalommal dolgozott Jacques Villeglével. Miben különbözik a magyarországi kiállítás az eddigiektől? 

Thierry Raspail: Jacques Villeglének rengeteg kiállítása volt. Mi is többször, több eseményre meghívtuk, többek között két biennáléra, majd ezt követően egy önálló kiállításra is. A lyoni tárlat kiindulópontja egyik nagy méretű munkájának bemutatása volt, illetve az, hogy keveredjenek a plakátok és a társadalompolitikai ábécék, mert ezek sokáig teljesen külön életet éltek, mintha két különböző művész hozta volna létre őket, és az időben korábbi plakátok sokkal ismertebbek és elismertebbek voltak, mint az ábécék. 

Ezért itt, Magyarországon is – mivel az adományalap széleskörű és sokszínű lehetőséget biztosított a művek bemutatására, valamint rendelkezésemre állt egy jelentős méretű tér – az az elképzelésem alakult ki, hogy Jacques Villeglé munkásságának főbb állomásait és műfajait együtt mutassuk be, hogy a kiállítás Villeglé egész, 1947 és 2021 közötti tevékenységét reprezentálhassa.

Ennek megfelelően láthatók itt szaggatott plakátok éppúgy, mint az úgynevezett társadalompolitikai ábécé segítségével létrehozott munkái, de vannak matricák, palatáblák, szobrok és murális stencilek is. Tehát ambíciónk szerint egy teljességre természetesen nem törekvő, de az egész pályát áttekintő, retrospektív tárlatot hoztunk létre.

Valérie Villeglé: Igen, valóban ez az első kiállítás, amely az hépérile-ektől (betűkísérletektől) a matricákig tartó mintegy hetven évet felöleli. És abban is első, hogy mindezekkel együtt egy anagrammája és a múzeumokban ritkán látható szobrai is megtekinthetők.

TR: Camille Bryen festő és költő, akivel Jacques Villeglé két évvel korábban találkozott, 1950 februárjában jelenteti meg Hépérile című költeményét. Ebben a fonetikus versben darabokra hullik a nyelv, és kitalált szavak követik egymást. 1952-ben Jacques Villeglé és egy művész barátja, Raymond Hains elhatározza, hogy kiadják Bryen versének ultrabetűs változatát Hépérile Eclaté (Szétrobbantott hépérile) címmel – ennek néhány lapja látható is a kiállításon. Ezek azért is fontosak, mert velük kezdődik Villeglé minden művészi kísérlete, gondolkodása a jelről, a szóról. A stencilek pedig, amelyek egy úgynevezett társadalompolitikai ábécé betűiből készültek, visszatérnek a falakra, és ezzel hirtelen nagyon közel kerülünk a street arthoz is, amivel az eredeti terveknek megfelelően párhuzamosan mutatjuk be a két kiállítást. És ez így nagyon szép együtt.

FV: Villeglé legismertebb műfaja, a plakátrablás is akkoriban kezdődött.

TR: 1949 és 1954 között Jacques Villeglé szorosan együttműködik Raymond Hains-nal. Az első plakátrablást 1949 februárjában hajtják végre a Boulevard Montparnasse-on, a híres La Coupole söröző közelében. (A Bach és az Alma - Marceau párizsi metróállomás nevéből megmaradt betűk alapján Ach Alma Manetro címmel illetett mű 1987-ben bekerült a Pompidou Központ gyűjteményébe.) 1957-től kezdve pedig megsokasodnak a plakátrablások, amelyeket Villeglé immár egyedül követ el. Választásait vizuális szempontok (színek, kompozíció, képek, tipográfia) vezérlik. Leginkább a névtelen járókelők által már „előszaggatott” – reklám-, politikai vagy kulturális témájú – plakátokkal teli felületek vonzzák. Érdeklődésének középpontjában a tépett plakátok anonim és kollektív jellege áll, olyannyira, hogy ezeket a darabokat először név nélkül állítja ki Colette Allendy galériájában. Csak a műkereskedő (és a vásárlók) kifejezett kérésére hajlandó szignálni az eladott példányokat – tegyük hozzá, a neve mégiscsak ezáltal válik majd világszerte ismertté.

FV: A szaggatott plakátok mellett a kiállított művek másik nagy csoportját a társadalompolitikai ábécé jeleivel megformált idézetek és mondatok képezik, nagy méretben a falakra stencilezve, vagy grafikákon, illetve palatáblákon. Ezek egy teljesen másik arcát mutatják.

TR: Igen, és bár formailag különböznek, mégis ugyanarról a művészi gondolkodásról tanúskodnak: a valóság és a művészet viszonyának problémájáról. 1969. február 28-án Richard Nixon, az Egyesült Államok elnöke hivatalos látogatást tesz Párizsban Charles De Gaulle-nál, a Francia Köztársaság elnökénél. A vietnami háború idején járunk, amelyet rengeteg európai ellenez. Jacques Villeglé sok-sok graffitit lát a metrófolyosókon, és az egyik különösen megtetszik neki a République állomáson. A felirat Nixon nevét politikai jelképekből rakja ki: ezen az N-t a német Szociáldemokrata Párt három nyílvesszője, az I-t egy lotharingiai kettős kereszt, az X-et egy horogkereszt, az O-t pedig a Jeune Nation szélsőjobboldali ifjúsági mozgalom karikába foglalt kelta keresztje jeleníti meg. Villeglé átveszi ezeket a szimbólumokat, kiforgatja őket eredeti ideológiai funkciójukból, éppen úgy, ahogyan azt húsz évvel korábban a szakadt plakátokkal tette. Létrehoz egy ábécét, amelyet társadalompolitikainak nevez el, és az ezzel az ábécével írt műveit 1969. május 6-án és 7-én először állítja ki Párizsban A szólás szabadsága című rendezvényen.

FV: Villeglé társadalompolitikai ábécéjével és a palatáblákra írt szövegeivel az m21 Galéria párhuzamosan futó street art kiállításának utolsó terme érintkezik, ahol a graffiti és annak absztrakt átiratai már autonóm művekként jelennek meg. Így Villeglé negyven palatáblájának jelei más absztrakt betűkkel találkoznak.

VV: A palatáblára apám nagyon szeretett rajzolni. Jó a mérete a mondatok írásához, és lehetővé teszi sorozatok készítését.

TR: A tábla az írni tanulás eszköze, és mint ilyen, a szimbóluma. Régebben a gyerekek azon tanultak írni, azon lehetett gyakorolni a betűket: írni, kitörölni és újraírni, így ez az ötlet, a tábla használata, nagyon fontos, szimbolikus jelentésű. (Nem ő volt az első, aki a palatáblát használta, Alberto Magnelli [1888–1971]) már a háború alatt hasonló palatáblákat készített, de nem ez számít: Villeglé is rátalált, és tökéletes médium lett a számára. Az írás és a törlés felülete is egyben, szavakat és változatos idézeteket írt rájuk. Ezeken mutatkozik meg Villeglé személyisége a legintenzívebben: a költészet, a humor, a szarkazmus, de a politikai véleménynyilvánítás késztetése is.

FV: Ezek mellett az írások mellett ott vannak a térben kiterjesztett betűk és szavak, amelyek jelentősen különböznek az írott jelektől és betűktől, hiszen háromdimenziósak és nagy méretűek. Ez miért lett számára fontos?

TR: A szobrok érdekessége, hogy amikor a térben vannak, fordítva is, illetve minden oldalról láthatók. Azért döntöttünk úgy, hogy viszonylag alacsonyan, a padlóhoz közel installáljuk őket, mert a falon elhelyezkedő nagy művek mellett így lett megfelelő nagyságú terük. Betűk és szavak, de mert nagy méretűek, háromdimenziósak, van súlyuk és kiterjedésük, mondhatjuk rájuk, hogy szobrok. És ezek a szobrok a betűk, a szavak szabadságát reprezentálják. Különösen akkor, ha mögöttük a falon más szavak vannak, amelyekkel együtt látjuk őket, ahogy itt a tér lehetővé tette, és így újabb és újabb kontextusokat hoznak létre. Attól függően, hogy honnan érkezünk, mindig egy kicsit másképp, másnak látjuk őket. Ez szerintem nagyszerű dolog. Nagyon egyszerű és nagyszerű, hogy a szavak szabadon vannak engedve.

FV: Jacques Villeglé kortalan alkotói szellemét a matricákból készült kollázsai is reprezentálják. A kilencvenes éveiben kezdett utcákon kiragasztott „gerilla” matricákat gyűjteni.

VV: Mivel mindig, mindent megnézett az utcán, hamarosan a matricák is, mint a gerilla reklám eszközei, a látóterébe kerültek. Kilencvenedik életévéhez közeledve egyre fáradtabb is volt – azt mondhatnánk, idézőjelben, hogy ez volt a könnyebb megoldás. De amikor összegyűjtötte őket, rájött, hogy ugyanolyan típusú munkát végez, mint korábban: az utcai nyilvánosságból valamilyen eseményhez vagy véleménynyilvánításhoz kötődő produktumot gyűjt. Ezeket aztán felragasztotta, és kollázsokat készített belőlük.

A pop-art előfutára és a Nouveau Réalisme (újrealizmus) képviselője

FV: Mondhatjuk, hogy Villeglé a pop-art előfutára?

TR: Villeglé huszonegy vagy huszonkét évesen, közvetlenül a második világháború után kezdi alkotótevékenységét. Épp vége a háborúnak, minden szürke, a világ lassan tér magához. És Jacques, akinek végtelen irodalmi és filozófiai műveltsége van, egyszercsak észrevesz egy olyan valóságot, amely túlmutat ezen, egy valóságot, amely ott van a falakon – úgyhogy hirtelen épp ennek a valóságnak a bemutatása lesz a fő ambíciója. De nem úgy, hogy a saját eszközrendszerével ábrázolja, mert az azt jelentené, hogy átszűri a saját szubjektumán. Amire véleménye szerint nincs szükség. Szerinte a valóságot úgy, abban az állapotában kell megragadni és megmutatni, ahogy van. Ez pont az ellentéte annak, amit általában műalkotásnak képzelünk: ez gyenge papírra nyomtatott, rossz minőségű ragasztóval egymásra ragasztott, gyűrött plakátok megszámlálhatatlan rétege. Jacques-ot viszont pont ez érdekli, a bőség, a fogyasztói társadalom – és ezeken a plakátokon ez mutatkozik meg. Illetve az, hogy a plakátszaggatás anonim műfaj, ismeretlenek követik el, például mert ellenzik a propagandát. És még az is, hogy ezekben a megszaggatott rétegekben különböző időintervallumok halmozódnak fel. 

FV: A felragasztás ideje éppúgy, mint a plakátokon megjelenő üzenetek érvényességi ideje. Ez egy újabb értelmezését, de ha úgy tetszik, esztétikumát is magában hordozza annak a majdani műtárgynak, amelyet Villeglé meglát bennük. Tehát mindig van egy pontos dátum, ami a beavatkozás, az akció pontos ideje. Mert ezt követően megváltozik az utcán talált tárgy, felület státusza, onnantól sűrítve, immáron műalkotásként reprezentálja mindazt, ami az adott időhöz és helyhez köti. 

TR: A dátum nagyon fontos, mert Jacques egész gondolkodása a pillanat és az emlékezet kapcsolatáról szól. A pillanat és az emlékezet között pedig ott van az idő. Tehát ezért van szükség a helyre és a dátumra. Ez egy megfigyelés, egy rögzített adat...

FV: Mondhatjuk, hogy ezek a plakátok az idő krónikásai?

VV: Igen, ő egy kicsit történelemfestőnek is tartotta magát. Egyébként néha volt, aki számonkérte, hogy letéptétek a plakátjainkat az utcán. Erre az volt a válasza, hogy igen, letéptük, de így még húsz vagy harminc év múlva is meglesznek. Múzeumokban fogják nézni őket. A franciaországi kommunisták például nagyon hamar megértették ezt, és nagyon jó viszonyt alakítottak ki vele. Egyszer pedig meglátogatott minket valaki, aki részt vett a Les Halles lebontását ellenző mozgalomban. Ő mesélte, hogy járt a párizsi Musée d’Art Moderne-ben, és az egyik teremben látott egy plakátot a saját maga által írt szöveggel. Valósággal megrázta, hogy vagy húsz évet repült vissza az időben egy pillanat alatt. Egyébként apám rengeteg matricát is begyűjtött olyan alkotóktól, akiket nem ismerek, de akik esetleg szintén megtalálják majd munkáikat ezekben a művekben. A matricák, azt hiszem, ugyancsak a pillanat művészete, de évtizedek múlva is viszontláthatjuk majd őket ezeknek a képeknek köszönhetően.

TR: A valóság a falakon és a plakátokon van. És Jacques számára ez a valóság túlmutat a saját szubjektivitásán – ahogy ezt ő gyakran mondja. És míg barátja, Raymond Hains gyakran fotózta a tépett plakátfalakat, ő úgy döntött, hogy megragadja őket, úgy, ahogy vannak. Vagyis valami teljesen spontán dolgot tesz, ránéz erre a valóságra, meghatározza a kereteit, „bekeretezi”, levágja, esetleg továbbszaggatja egyes pontokon, elviszi, és festményként kiteszi egy múzeum falára. Nem lehet festményeknek nevezni őket, de valójában mégis művek, mert Jacques rendkívül érzékeny a kompozícióra, és amit látunk, a színek, a formák, a betűk, a felületek spontán kollázsban állnak össze, amelynek kereteit mégiscsak ő adja.

VV: Sokan a hagyományos festészettel szembeni lázadónak tekintették, de ezzel ő egyáltalán nem értett egyet. Azt mondta, nem vitázni akar a festészettel, hanem párbeszédet folytatni vele.

TR: Ezeken a plakátokon keresztül a fogyasztói társadalom érkezett meg a múzeumok falaira; a szürke és lepusztult világ a rikító, figyelemfelhívó színek, a szöveg és a tipográfia megjelenésével színessé vált, és ezáltal a kor társadalmának lenyomatává is. Vagyis annak a korszaknak a lenyomatává, amelynek kritikáját épp a pop-art fogalmazza meg. Emiatt tekinthetjük Villeglét a pop-art előfutárának.

FV: Sokáig ő volt az egyetlen európai kortárs művész, akinek kiállítása volt a New York-i MoMA-ban.

VV: Apám művei saját kortársaival összehasonlítva elég gyorsan sikert arattak a közgyűjtemények körében. A MoMA is korán vett tőle, és gyakran ki is állította ezeket.

TR: Villeglé kapcsán fontos még kitérni az újrealisták mozgalmára a hatvanas években. Sok kritika érte [Pierre] Restanyt, a mozgalom szellemi vezérét, de az tény, hogy nagyon különböző művészeket sikerült összehoznia, például Jacques Villeglét és Yves Kleint a spektrum két ellentétes végéről. Az újrealizmus egyébként új gondolkodásmódot jelentett szakmai körökben is. Rájöttek, hogy Marcel Duchamp gesztusa, a híres piszoár-ready-made nem puszta provokáció volt, hanem valódi reflexió a művészet alapkérdéseire.

FV: A művész, a műtárgy és a művészet fogalmainak új-régi értelmezését adta, hiszen az újrealizmus a valóságot mint művészeti paradigmát tételezi.

TR: Az újrealizmus lényege, hogy a művek nem kommentárok valamiről vagy valamihez. Ebben a korszakban úgy mesélnek történeteket, hogy valójában nem mesélnek, nincs narráció. 

FV: Villeglé hatott más, fiatalabb művészekre?

VV: Érdekes, hogy nem a közvetlenül utána jövő generációra, hanem az őket követőkre hatott. Mostanra pedig már mindenhol írnak róla. Művészek gyakran hivatkoznak rá, mint akinek az életműve nagy hatást gyakorolt rájuk; a street art művészek gyakran emlegetik elődjükként.

TR: Jacques Villeglé a művészek közül elsőként vitte be az utca nyelvét a múzeumokba. Bizonyos értelemben ő volt a névtelenek által művelt városi költészet első szószólója. A műalkotás egészen újszerű felfogása fűződik a nevéhez, ezért a street art képviselői közül sokan nemcsak előfutárukat tisztelik benne, hanem örök példaképként tekintenek rá.

Villeglé Adományalap

FV: Jacques Villeglé művei számos európai és egyesült államokbeli gyűjteményben, valamint magángyűjteményben megtalálhatók. Halálát követően az általa létrehozott adományalap gondozza a művész tulajdonában maradt műveket. Az adományalappal való együttműködésnek köszönhetően jött létre a pécsi kiállítás is. Mi a feladata és milyen tervei vannak az Adományalapnak ezzel a végtelenül gazdag örökséggel?

VV: Egyik fő tevékenységünk, hogy közreműködünk a közgyűjtemények vagy a galériák által szervezett számtalan kiállításban, amely hozzájárul apánk munkásságának és szellemi örökségének életben tartásához.

A fő célunk, hogy teljesen feldolgozzuk a hagyatékot és rendezzük az archívumot, hogy minél több megkeresésre tudjunk reagálni. E munkába szeretnénk diákokat bevonni, akiknek segítségével még teljesebb adatbázist tudunk kialakítani. Ezen kívül a feldolgozott archívum anyagaiból különböző publikációkat, könyveket szeretnénk megjelentetni.

TR: Úgy gondolom, hogy ma már három fontos forrás is van a Villeglé-örökség méltó fenntartására és megőrzésére. Az egyik a nagy intézmények szerepe a nemzetközi kiállítások összeállításában. A másik a piac, ahol a művek továbbra is gazdát tudnak cserélni – ez is a kommunikáció egyik eszköze. A harmadik az adományalap, amelynek kiemelkedő szerepe van a művész emlékezetének, szellemi örökségének megőrzésében, feladata, hogy minden érdeklődésre, kérésre válaszoljon. E szempontok szerint kell az archívumot működtetni és megőrizni a műveket, meggátolni az állapotromlást. Azok a művek, amelyek nincsenek köz- vagy magángyűjteményben, az adományalap tulajdonát képezik. Az egész ügy szempontjából kiemelkedő jelentősége lesz a centenáriumi, vagyis a két év múlva, 2026-ban a párizsi Musée Carnavalet-ban megrendezendő kiállításnak.

Jacques Villeglé: A város falain (1947–2021)
m21 Galéria, Pécs
2024. június 20. - szeptember 22-ig