Balogh Kristóf József 2022-ben végzett a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Többnyire fotóalapú, talált vagy kisajátított felvételekből dolgozó festményeket készít, a kollektív emlékezet problémakörét és a kulturális szférák egymásra hatását tematizálva. Különös figyelmet fordít arra, hogy munkái ne szimbolikus vagy narratív értelmezéseket aktiváljanak, hanem az ismerősség és az idegenség érzetei határozzák meg azok hangulatát, irányítsák kép és néző viszonyát.

Legutóbb a debreceni MODEM-ben volt látható Kérdés nélküli válaszok című egyéni kiállítása. Török Krisztián Gábor, a tárlat kurátorának kísérőszövegében így fogalmaz: „Bár a festői minőségek megtéveszthetik a nézőket, Balogh valójában titokzatos incidenseket rögzítő képernyőfotókat használ forrásanyagként, amelyeken az ember nem pontosan tudja, hogy mi is történik. (...) Balogh nem arra törekszik, hogy nyugodt elmélyülésre ösztönözze a nézőket, hanem arra, hogy olyan befogadói szituációt teremtsen, amelyben a nézők közvetlenül reagálhatnak az eredeti kontextusuktól megfosztott képekre.”

Milyen irányzathoz, iskolához vagy szubkultúrához sorolod magad?

Ha a festészetemet nézzük, mindenképp egy akadémikus, figuratív hagyományból indulok. A képeim szinte mindig fotóalapúak, de ezt nem is próbálom leplezni, nagyon sokszor maga a fotó mint jelenség vagy a gesztus, a „megörökítve levés” érdekel. Közösséget leginkább pár külföldi alkotóval érzek, akinek a munkáiban látok hasonló érdeklődést a hétköznapi vizualitás felé. A fotóhasználat miatt nagyon sokszor Gerhard Richter vagy a hazai közegben Birkás Ákos neve jön fel, de ha egy előképet kellene megjelölni, akkor az Luc Tuymans lenne. Ami Tuymansnál is megfogott, az annak a felvállalása, hogy a kép, amit megfest az valami külső forrásból származik. Az idézés gesztusa, ahogy kiemel valamilyen már létező jelenséget és beforgatja a saját művészetébe. Idehaza is van, aki operál ilyen eszközökkel, de leginkább a tengerentúlon látok olyanokat, akiknél azt érzem, hogy én is ilyesmit szeretnék csinálni. Ami szerintem kifejezetten lokális elem és sokáig meghatározta az alkotásaimat, azok a régi fotók, kimondottan a családi fotók használata volt. Az elmúlt évtizedekben több művészt foglalkoztatott ez a képi világ, Richter és Birkás mellett például Fehér László, Adrian Ghenie vagy Alexander Tinei ismert erről. Egy időben nagyon sok régi fotón alapuló festményt küldözgettek nekem a barátaim, és egyszerűen meguntam a témát.

Milyen kezdeti vizuális inspirációkat tudnál mondani, amelyek a pályád elején fontosak voltak számodra? Vannak elméleti aspektusok, amelyek kifejezetten érdekelnek?

Amikor elkezdtem festeni, nagyon meghatározó volt számomra Anthony Cudahy művészete. 2014 körül Cudahy régi fotókat dolgozott fel, festett át, és rettenetesen megfogott, ahogyan a színekkel és a képekkel bánt. A későbbi munkáival már kevésbé tudtam rezonálni, de sokan azok közül, akik a korai festményeit inspirálták, később nekem is fontosak lettek. Rajta keresztül ismertem meg Tuymanst, de Marlene Dumas munkáival is egy posztjában találkoztam először. Sok művész inspirál, kezdve olyan művészettörténeti klasszikusokkal, mint Velázquez, Édouard Manet, Van Gogh és Egon Schiele – majd Francis Bacon, Lucian Freud, David Hockney vagy Kitaj, egészen a kortársakig. A magyar alkotók közül Fehér László, Bukta Imre és Ferenczy Károly volt nagy hatással rám. 

A képek mögötti gondolatiság folyton változik, általában annak függvénye, hogy éppen mi érdekel, de festészetileg már nagyon régóta a fotók és a kollázsokra jellemző képi anomáliák, sajátosságok izgatnak. Persze ez a kettő, a festészeti probléma és az elméleti aspektus kéz a kézben jár. Ilyen jelenség, ami a művészetemben érdekel a „nem-fókuszban levés”, a képkivágás, az akaratlanul megörökített elemek, illetve a figuratív és az absztrakt elemek vegyülése, amit leginkább úgy tudnék körülírni, hogy „a nem felismerhető”.

Milyen kapcsolatban állnak a témáid a munkamódszereddel és technikai megoldásaiddal?

Ami kulcselem a festészetemben, és rávilágít, hogy mire törekszem a képeimnél, az a rácsok használata. A rácsozás lényege, hogy egy kompozíciót hűbben lehet felvázolni, ha egyszerre csak egy kis részletét másoljuk, a rácsot referenciaként használva az arányokhoz. Ha így dolgozom, a kép elemei nem válnak „rajzossá” és jobban megmarad a fotószerűség. Ez számomra azért fontos, mert egész egyszerűen más hatást kelt. Az esetek többségében ebből a rács segítségével felvitt rajzból indulok ki. Egészen a legutóbbi kiállításomig olajjal festettem, most váltottam akrilra. Először általában a nagy színfelületeket rakom fel, és aztán ezeket részletezem. Például, ha festek egy figurát, legtöbbször a ruhája alapszíneivel kezdem. Lila póló, kék farmer, majd ezeknek a színeknek az árnyalataival részletezem a formákat – „színezőszerűen” festek, elemenként építkezem. Most az akrilnál, mivel hamarabb szárad, elkezdtem rétegekben dolgozni. Számomra a színek a legfontosabbak a festésnél, mert először ezeken keresztül hat a nézőre a kép.  Sokszor megkaptam, hogy színes szürkékkel festek, mert a képeimben gyakran minden szín keveredik a többivel, ami meghatározza az atmoszférájukat. Korábban festettem olyan képet, aminek volt lilás vagy barnás árnyalata, ezzel a kifakult fotók hangulatát akartam megfogni, de volt olyan képem is, ahol szinte tényleg csak szürkékkel festettem, mert egy alig kivehető, sötét képet akartam készíteni. 

A mostani kiállítás képei még kísérletezőbbek. Azzal, hogy az akrillal rétegekben is tudok dolgozni, nem keverek már össze mindent mindennel, ezért a színeim is sokkal tisztábbak. A nem fedő, transzparens akrilrétegek nagyon izgalmasan tudnak áttűnni egymáson, sokkal vibrálóbb és kontrasztosabb képeket eredményeznek, ami jobban illeszkedik a mostani témáimhoz.  

Mi az érdekes számodra a popkulturális elemekben, amelyeket beemelsz? Volt rád formatív hatással valamilyen popkulturális termék? Milyen a viszonyod a kortárs képi kultúrával?

Azt gondolom, a mai internetközpontú és vizuálisan túltelített világban az emberek sokkal befogadóbbak egy stílusában heterogén, vizuálisan nem koherens anyaggal szemben.  Senkinek sem idegen már egy ilyen közegben navigálni, mert ez a valóságunk, ez fogad minket az utcán és az interneten. A különböző médiumok egyre inkább az ilyen túltelítés, túlstimulálás felé haladnak és ehhez az úgymond „magaskultúra” is igazodik. Jó példa erre a Minden, mindenhol, mindenkor (2022) című film is, amit mondjuk tíz-tizenöt éve nagyon kevesen tudtak volna befogadni, éppen azért, mert ugrál a stílusok és minőségek között. Én is ebben a vizuális káoszban élek, és igyekszem releváns lenni. Azt gondolom, egy képzőművésznek fontos a jelenről beszélnie úgy, hogy abból az utca embere is hazavihessen valamit. A magaskultúra lényegében szubkultúra – kevesen értik és kevés embert is érdekel. A Kérdés nélküli válaszokban popkulturális idézetek mellett művészettörténeti utalások is megtalálhatóak. Igyekszem egyiket sem csak a maga buborékában kezelni. Pókember, az ő története, vesztesége és traumája összekapcsolható, közös kontextusba helyezhető Szaturnusz mítoszával, vagy a titánokkal akár. Dialógusba kezdhetnek egymással.

Mint valaki, aki a rendszerváltás utáni Magyarországon nőtt fel, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek elején én is végtelen mennyiségű rajzfilmet és akciófilmet néztem, külföldi zenét hallgattam. Az, hogy most a kiállításomon megjelenik Pókember vagy a Scooby-Doo-sorozat karakterei, nem csak kikacsintás, de visszatekintés is a gyermekkoromba.

Milyen szerepet játszik a humor és az irónia a munkáidban?

A humor az egyik legerősebb eszköz. Nem csak kapukat nyithat meg, de traumákat oldhat fel, rengeteg szituációt vagy témát befogadhatóvá tehet. A humor és az irónia két olyan eszköz, amit igyekszek a művészetemben minél többet alkalmazni. Segítenek olyan témákhoz hozzányúlni, amelyek máskép túl súlyosak, esetleg ijesztőek lennének. Az irónia, kimondottan az önirónia pedig segít őszintének maradni és olyan pozícióból beszélni, ahol felvállalhatom, ha nem tudom mindenre a választ vagy ha nincs megoldásom.