Filológiai rétegek közé ágyazódott kiállítási leletanyag archeológiai feldolgozása, a T+U kollektíva által felvázolt paleohantológiai módszertan mentén.

A gondolkodás nem más, mint ásatás a nyelvben. Szóleleteket forgatunk a kezünk között. Némelyiket katalogizáljuk, elrakjuk egy ismerős vitrinbe – amíg nem jön egy új narratíva, az újraértékelés egy új imperatívusza.

Az ősnyelv kutatása maga is archeológia. Így kerül a kezünk ügyébe például az indoeurópai *temp- tő, amely (javasolják egyesek) a nyújtás paleologikus alapszava, és amelyben feltárul idő (tempus) és kísértés (temptatio) homológiája. Előbbi a kiterjedés, utóbbi a formáló érintés fogalmán keresztül részesül a kinyújtózó kozmosz képének elementaritásából.

Egy ilyen kozmosz minden bizonnyal Hegelnek is kedvére lenne: ahogy a szellem (spiritus) áthatja a teljes dialektikus triádot, és benne Világszellemmé nyújtózkodik, úgy lesz ebben a kiterjesztett temporalitásban az időből kísértett, magából a megkísértés jelenetéből pedig olyan dialektika, ami magában hordja saját szintézisét. Hiszen az idő persze kísértés és kísértet is. Valódi hungarofuturizmus ez: a Geist-kísértés és a sivatagi megkísértés sehol máshol nem esik egybe, csak a Pannon-tenger üledékes rétegeiben, a Logosz azonosítatlan (szíriuszi eredetű – vetik fel egyes kutatók) szellemcsontjai között, az ásatókra várva.

Vajon ugyanaz a sivatag ez, ahol Krisztus találkozik a Kísértővel? Mindenesetre gyanús, hiszen feltámadása után azt mondja, hogy „Ein Geist hat kein Fleisch und keine Knochen" (Lk 24:39). Világos, hogy paleohantológiai kinyilatkoztatás ágyazódott itt be az evangéliumi ásatási gödörbe. Krisztusról sokan hitték, hogy kísértet – hitte talán Hegel is, hiszen szerinte a szellem nem csont (eredetileg Lavater és az akkoriban divatos frenológia kritikáját fogalmazva ezzel meg). De Hegel szellemében ezzel egyidejűleg azt is meg kell fogalmaznunk, hogy a szellem bizony egy csont.

***

Itt kezdődik a T+U legújabb, sokalakú manifesztuma (jelen külszíni fejtésben elsősorban egy fanzine és egy kiállítás egyenrangú egymás mellé rendelése). Az itt felvetett paleohantológia (az őslénytan és a kísértettan transzdiszciplináris szerelemgyereke) legfontosabb kísérőtudománya a frenomenológia, a koponya immanens és transzcendens megjelenési formáinak nemempirikus tana. Hiszen, felvethetjük, minden a kötetben és a kiállításon szereplő mű (sőt, kiterjesztett értelemben minden alkotás) koponyatani lelet. Ha másért nem, hát azért, mert esztétikai (érzékleti) nyomot hagy a néző koponyájában, ahol tudvalevőleg a szelleme székel.

„Mensch, es spukt in deinem Kopf!" – idézi Miklósvölgyi és Nemes Z. a Marxot idéző Derridát (és így tovább ad infinitum – ennek empirikus bizonyítása pusztán az ásatási technológia fejlődésén múlik, azaz: idő kérdése). És valóban, ha valahol igazán megtestesül a kísértésparadigma, az a koponyaüreg: nemcsak azért, mert itt érintkezik egymással a hús és az anyagtalan szellemvilág (fejtörést okozva minden korok minden gondolkodóinak a védánta filozófusaitól Descartes-ig, Kantig és tovább), hanem és főleg mert a gondolat, ez a legkísértetiesebb fenomén innen indul állandó felfedezőútjaira, egyszerre a múlt és a jövő felé.

A művészeti megnyilvánulás nagy alapkérdése is a gondolat és az anyagiság között feszül: hogyan objektiválódik a művészi gondolat a kiállítótérben? Minden kiállítás kanonizációs kísérlet. Jelen kiállítás pedig ezzel egyidejűleg expozíciója annak a ténynek is, hogy a művészeti kánon maga lényegileg hantológiai jelenség. Egy irányzat, iskola (például az itt kiemelt szerepet kapó neoavantgárd) csak halála után lehet azzá.

Erdély Miklós és Július Koller koponyájában matatunk, és a puszta idegenséget tapintjuk – kétfelől. Erdélynél azért, mert minden kísérlet kudarcot vall, hogy a művet az értelem oldalára állítsuk. Az [„Egyiptomi múzeum”] egyszerre mágia, turizmus, tömegjelenség, kalligrafikus kézjegy és végletes technicizmus. Kollernél pedig az idegenség lehető legközvetlenebb, a banalitást misztériummá emelő performatív felmutatásában. Apofatikus misztikus ő, akciói a via negativa-n járva játszanak el a nem-emberi felfoghatatlan mindennapiságával. Mindeközben ott lüktet a háttérben a programadó T+U-felirat: a szellem igenis egy csont, azaz a radikális alteritás olyan kézzelfogható, mint egy archaikus váza, egy repülő csészealj, vagy akár egy időrésből kifolyva megszilárdult epoxi-objekt (Aleksandr Delev).

Könnyű dolgunk van, amíg a nagy régészek sivatagban hagyott lábnyomaiban lépdelhetünk. De mi legyen a többi lelettel, amik talán a kánonba betörni, talán attól elfordulni vágynak, vagy esetleg e két mozgás szimultán végrehajtására?

A Szellemcsont kísérteties szellemi és fizikai settingje eleve kérdésessé vagy akár idézőjelessé teszi a művek jelenlétét, önreprezentációs móduszát – szemben a képzőművészeti tárlatok hagyományos koncepciós kereteivel, ahol a művész önfelmutatási szándéka, a látogató ezt beteljesítő esztétikai (azaz érzékelő) jelenléte, illetve a dialektikájuk köré teresülő intézményiség mind úgy tesz, mintha magától értetődő lenne. De akár Henri Lefebvre térelméleti triádja is eszünkbe juthat, ami eredetileg az urbánum totalitásának felfogására szolgált, de magát itt holografikusan egy szűkebb, de továbbra is jellegzetesen urbánus térbe, a galériába vetíti.

A Szellemcsont háromszögelési gyakorlat. A háromszög, rengeteg ismert és hasznos diagrammatikus, geometriai, teleologikus (vö. Hegel kísértete), valamint metafizikai tulajdonsága mellett szimbóluma a határozatlan térnek, a tér meghatározatlanságának is (szemben azzal, ahogy a négyzet a tervezettséget és stabilitást, vagy a kör a befogadást és centralitást jelöli, akár tektonikus értelemben). Hol vagyunk? Hol van a tárgyban a művészi én?

A kiállítás terének a sokszor ismételt spektrális invokációk, az alteritásba szorult, akár nememberi ágenciák megidézésnek szándéka ellenére a T+U-ásatáson a fenti szempontok, vagyis leginkább az ezek közös többszöröseként jelentkező dialektikus kenózis (a minden felvetést és felmutatást belengő ontológiai köd) miatt a teret nem annyira a fenyegetettség, mint inkább a kontempláció érzése kísérti – a radikálisan Mással való találkozás jóleső értetlensége. 

Menekülnek a tárgyak a kánon kísértése elől – és egymástól is, de a szellem akarata egybekényszeríti őket. A centrális installáció nem is annyira ásatási gödör, mint inkább raktár. A raktár (ontológiáját tekintve) liminális tér, még inkább heterotópia – azaz természetes térbeli elhelyezkedése a periféria kitettsége és meghatározatlansága, miközben magában térben és szimbolikusan is zárt egységet alkot. Ez így is lenne, ha a kollektíva nem fordítaná meg a természetes rendet (amiben a szellem láthatatlan, maximum áttetsző, nem pedig egy átkozott csont!), és helyezné a kifordított lelettárat a terem közepére. További bonyodalmat okoz, hogy a falakon lógó képek egyszerre szorítják ki a perifériáról az archívumot, és maradnak mégis természetes, a művészettörténeti konvenció (mely a kánonnak vagy rokona, vagy nem) által determinált helyükön; illetve, hogy a raktár elemei, akár egy rosszul eltemetett démoni csont, a látogató általi megtaláláskor újra éledni, kísérteni akarnak.

Megkísérlik a csoportos installációnak, ezzel magának a kollektívának, sőt a kollektívum ideájának a létét aláásni, megrontani, elátkozni a térben érzékelhető szüntelen centrifugális és centripetális sugárzás folyton kibillenni látszó egyensúlyának játékával, a hagyományos reprezentációs attitűdök, az elidegenítő idézési stratégiák és a művésziséget feloldó technointellektualizmus Bermuda-háromszögében. Kísértet járja be a galériát, az individuum kísértete.

Az archeológia mint emlékezet- és tudásfelhalmozási stratégia rejtett dialektikus hajtóereje minden esetben az egyszeriség-megismételhetetlenség, illetve a tömegesség-reprodukálhatóság közötti térben éled. Az idioszinkratikus, az alkotó géniusz posztkantiánus megnyilvánulásaiként olvasható gesztusok (például Trapp Dominikánál és Komoróczky Tamásnál, vagy akár az Insane Temple művészpárosnál is, elegyítve a termelési princípium nememberi kibernetikájával), illetve az akaratlagosan esetleges és újratermelhető objektumok kritikai kitettsége (Hynek Alt, Borsos Lőrinc, Győrffy László, …) közötti feszültségben a művészeti tett úgy termeli minden pillanatban végtelenszer újra önmagát, hogy közben mindannyiszor bele is projektálja a sokaság paradox egyediségét az alanyba (ami hétköznapi értelemben a kiállítás látogatója, egyébként pedig az egyetemes szubjektum).

***

Így válik a szubjektum maga a mindig-kívül-lét hordozójává, a par excellence idegenné, aki egyszerre istenség és ellenség. Ez a xenosz értelme: a Másik, aki hozzáférhetetlenségében fenyegetést, megismerhetetlenségében pedig az istenülés lehetőségét hozza el a házba. Ezért kell túláradó szeretettel, de nem is csak puszta filosz-szeretettel (hiszen az mindenkinek kijár), hanem olümposzi, liturgikus, emberen túli szeretettel fogadni a vendégbarátot. Ezért kell kolleri nyíltsággal és örömmel készülnünk a pillanatra, amikor a földönkívülieket látjuk vendégül a vacsoraasztalnál – és ez az idő most van, és mindez már megtörtént (Däniken). Innen fakad a hálánk, hogy a dinoszauruszok és neandervölgyiek egy planetáris xénia keretében átengedték nekünk a Földet – egy időre.

A T+U kollektíva ennek a kozmikus ünnepségnek a művészi reenactment-jével, a közösségiséget transzcendáló rítussal ünnepli saját jubileumát. Azonban ahogy az idő telik, Fridvalszki, Miklósvölgyi és Nemes Z. egyre hangosabban állítja: a kronosz, amit a csontjainkban érzünk, maga is csak egy csont. 

Technologie und das Unheimliche (T+U): Szellemcsont
Trafó Galéria, Budapest
2024. szeptember 7. - 2024. október 27.

Együttműködők: Hynek Alt, Borsos Lőrinc, Aleksandr Delev, Erdély Miklós, Fridvalszki Márk, Győrffy László, Insane Temple (Stach Szumski & Nestor Peixoto Aballe), Július Koller (JKS), Komoróczky Tamás, Nemes Z. Márió, Trapp Dominika

Kurátorok: T+U (Fridvalszki Márk, Miklósvölgyi Zsolt, Nemes Z. Márió), Szalai Borbála