A Népsziget Budapesten még azon különleges helyek egyike, ahol az idő érzet viszonylagossága szinte tapinthatóvá válik. Ez elsősorban e területnek abból az adottságából következik, hogy még őrzi az elmúlt évszázadok iparosításának nyomait, de új funkciót egyelőre nem kapott. Az átmenetiség érzése uralkodik mindenen, a már nem és a még nem állapota. De nemcsak a múlt és a jelen civilizációs igényei mutatkoznak élesen egymás mellett, hanem a civilizáció mentes természeti táj erős hatása is, amelyet fokoz a tudat, hogy egy szigetről van szó egy rohamosan fejlődő nagyváros egyik centrumában. Hasonló hely volt a mára már felismerhetetlenné lakóparkosított Kopaszi-gát egykoron, ahol a progresszív urbanizációs folyamat egyik eredménye Buda első toronyháza lett.

Ez az általam kegyelmi állapotnak tartott „interregnum” kifejezetten jó táptalaj a művészet számára. Egyrészt praktikus okokból a pusztuló egykori Mahart hajójavító épületeiben viszonylag kedvező áron lehet műtermet bérelni, másrészt a kizökkent időben, kellő messzeségben a mainstream művészeti ideáljaitól esélyt kaphat az eredeti, független látásmód, ahogyan az történt sokszor már a modern művészettörténetben, mióta művészek csoportja az éppen aktuális trendektől való elkülönülést és a kivonulást választotta, hogy autentikus művészetet teremtsen. A kivonulás irányulhatott az érintetlen természeti táj felé, melyet gyakran a bűnös várossal szembeni érzés motivált, ezekből lettek a vidéki művésztelepek, vagy éppen az egykori funkciójukat elvesztett ipari célú épületek nyújtottak menedéket, városon belül a művészek számára. Ez utóbbi kapcsán csak két példát említenék: az egykori Bordeaux-i Borok Háza világkiállítási pavilon újrahasznosítását a Montparnasse-on, amely végül az École de Paris művészeinek adott állandó vagy ideiglenes menedéket, de gondolhatunk a hatvanas évek New Yorkjában a Soho újraélesztésére is. Hasonló romantikus ideál élhet tovább azokban a művészekben, akik a Vészkijárat Galériát és Műteremközösséget működtetik.

A Népsziget és a hajóépítés kapcsolata a Monarchia idejére nyúlik vissza, az 1883-ban létrehozott téli kikötő gyakorta adott festői témát a művészeknek. Festett itt Mednyánszky László is már a századforduló körül, de mégis, a művészettörténetben a legismertebbé Derkovits Gyula tette e tájat, hajókat, rakodó munkásokat ábrázoló képeivel. 

Az egész közösség alapítója és motorja Miksa Bálint festőművész, aki 2017 óta jár a Népszigetre alkotni, dolgozni. Kezdetben díszletkészítéshez bérelt társával tereket a G épületben, de a Covid teremtette helyzet miatt ez a tevékenység nem volt tovább fenntartható. Ekkor Miksa a hely külföldi tulajdonosának (mint utóbb kiderült) művészetpártoló helyi képviselőjével egyeztetve egy időre bérleti díj mentességet kapott, illetve az eredetileg bérelt két szint helyett a költségek csökkentése céljából már csak egyet igényelt, majd ebből is visszaadott. E veszteségek ellenére ettől kezdve idejét teljes mértékben – a sok alkalmazott munka után – teljesen a festészetnek szentelte. 2021-re a helyzetét csak úgy tudta fenntartani, hogy műteremközösséget alapított (hiszen így megoszlanak a költségek). Maga így emlékszik vissza a helyzetre: „2021-re megélénkült az élet a Népszigeten is. A Duna-parton egymás után nyíltak a kerthelyiségek, nagy lett a vidám jövés-menés, a telep megtelt érdekes emberekkel és más művészekkel, illetve művészcsoportokkal. Ekkorra az anyagi készleteim elapadtak, de úgy döntöttem, nem hagyom el a területet. Megszerettem a környező vizek csillogását, a hajók változatos látványát, az itteni kecskefarmot, a szemközti lovarda lovait, a környező ártéri erdők levegőjét, gazdag élővilágát, a közeli vendéglátóhelyeket és az itteni embereket, valamint magát a műtermet.”

A műteremközösség itt elsősorban a közös helyre és nem egy meglévő közös alkotói elképzelésre utal. Ebből következik, hogy a művészetről alkotott kép adott esetben igen eltérő lehet a tagok között, még ha az egymás mellett lévő műtermekben zajló munka során természetesen létre is jönnek áthatások. 

2021 tavaszától, miután Miksa Bálint saját maga építette fel a leendő kisebb műtermek és a galéria falait, beköltöztek az új képzőművésztársak: Dömötör Sámson László képzőművész és költő, Kozák Kata és Nagy Edit festő, majd Kotormán Ábel szobrász. 

Dömötör Sámson László provokatív happeningjeiről ismert, utolsó, számos alkotót megmozgató akciója mentődoboz-pályázata volt, amelyben kiselejtezett mentődobozokat kínált fel művészi szempontú újrahasznosításra. A mintegy negyven, pályázatra beküldött alkotás többsége jelenleg itt, a Dömötör által bérelt ún. nagy teremben található. Maga is szenvedélyes hajós lévén, logikusan kapott helyet a közösségben, annak ellenére, hogy a többiekkel ellentétben nem a klasszikus műfaji határokat feszegetve keres önálló hangot, hanem inkább a kritikai szemléletű, társadalomfilozófiai kérdéseket körüljáró magyarországi neoavantgárd hagyományok továbbvivőjeként dolgozik.

Kozák Kata festő utolsó munkáiban korábbi lírai absztraháló munkáitól eltávolodva, a genius loci inspirációjára hajós-tájképeket készített. Ezek egyszerre érdekes képi kivágatok, konstruktív színkompozíciók, amelyeket érzéki impressziók is áthatnak.

A másik három alkotóban közös, hogy mindannyian a Zalaszentgróti művésztelepen rendszeresen részt vevő tagok, életkorukból adódóan Miksa Bálint és Nagy Edit, már a kezdetek óta, a kétezres évektől oda járnak. A Zalaszentgróti telepen, ahogy a Népszigeten is, nagyon erős a körülvevő táji impulzus és a két festő szempontjából ez meghatározó elem. 

Miksa Bálint 11 éve dolgozik a maga által „szabad sziluettes”-nek nevezett műfajban. Lebegőnek tűnő festményeit sajátos technikával készíti, alapozott habkartonokra általában olajjal fest. A művész, annak ellenére, hogy tudatosan készíti elő egy-egy művét, amit számtalan rajzvázlat bizonyít, festői eljárásában mégis hagyja, hogy a tudatos és tudattalan momentumok egymást váltsák.  Azaz a művész inkább mediátor, aki engedi, hogy a kép organikusan szervezze magát, míg meg nem találja végső formáját. A habkartonra festett, egy pontból kifejlesztett, szabálytalan formájú képet, végül kivágja, ami így a lebegés érzetét közvetítve nyeri el rögzült alakját. Képtémáinak alapja mindig természetben látott élmény: ez lehet olykor banális, mint „egy pocsolya a traktor nyomban” vagy mint „az ágak között lemenő nap”. Létrejövő asszociációi, reflexiói végül a fény és a matéria működésének dialektikájában manifesztálódnak. Miksa hangsúlyozza művészetének filozófiai karakterét is, a természeti törvények érvényességét az emberi viselkedésre és a civilizációs társadalmi formák működésre is adaptálhatónak véli. Az ecsetvonások által kiadott sziluett egyfajta szárnyalássá válik, amely a pillanatnyit és a maradandót is közvetíti, de soha nem tagadja el természeti eredetét. E sziluettek végül számos asszociációra inspirálják a nézőt: kifeszített madárszárnyakként, napon cserzett állati bőrökként, szétrobbanó magvakként és ezernyi, a természetben ilyenformán valójában nem létező „fantázialényekként”, illetve égi és földi tájkivágatokként lepik el Miksa műtermét, ami így e furcsa preparátumok üvegházává válik. 

Nagy Edit szintén természeti jelenségek közvetítője. Grafikáinak témája gyakran az élet-halál, születés-pusztulás folyamatának bemutatása növényi példákon keresztül. Az utóbbi időben ő is próbálkozik a tradicionális kép műfaji határának kitágításával. Hagyományos pasztellképek, például csendéletek világát igyekszik kiterjeszteni, más anyagok applikációjával (pl. szabálytalan alakú fakeretek használatával), ezáltal új téri és gondolati dimenziót nyitva műveinek.

Kotormán Ábelt viszont elsősorban nem a természeti élmények, hanem a nagyvárosi civilizációban élő ember működése foglalkoztatja. Egyáltalán milyen lehetőségei vannak a 21. században az emberábrázolásnak egy klasszikus művészeten iskolázódott művész számára –  tehetjük fel a kérdést. Kotormán egyik válasza a léptékváltás lehetőségében rejlik, a monumentalitást kis méretekben oldja fel, gyakran groteszkké téve ezáltal figuráit. A klasszikus aktot nosztalgia nélkül dekonstruálja, mégis pátoszmentesen képes emlékeztetni az akadémiai szépségkánon elmúlására. 

A Vészkijárat Galériában bemutatott Űrszemét című kiállításán érdekes anyaghasználattal jelentkezett. Kisméretű, hideg fényű sniccerpengékből kirakott geometrikus építményei a tangram kirakós játékot juttathatják eszünkbe. A pengék, eredeti funkciójuktól megfosztva alappal rendelkező kis mikrokozmoszokká válnak, megnevezésük (űrszemét) által felidézik feltételezett eredetük helyét, a makrokozmoszt. Kicsiny méreteikben hordozzák monumentalitásukat, pontos geometriájuk kontrasztban áll alapzatukkal. A rajtuk lévő konstrukciók szigorúságát a rozsdásodás festői effektusait használó alap oldja, vagy éppen  a sötét vagy semleges alapok szilárdítják. E különös tárgyaknak továbbra is fontos kritériuma az esztétikai alakítás. Ugyanakkor tudjuk, hogy a kozmikus hulladékok egyszer csak földi szemétté válnak, becsapódásuk riadalmat kelt, és a jelenség mögött az egész, technológiailag fejlett, emberiség sötét jövője sejlik fel.  

A Vészkijárat Galériában nemcsak a tagok munkáiból rendeznek kiállításokat, hanem elsősorban olyan alkotóknak is, akik autonóm művészként, hiteles munkákat hoznak létre. A kiállítók nagy része a baráti társaságból verődik össze, többen a már említett zalaszentgróti telep alkotó tagjai is (Füzes Gergely, Lelkes A. Gergely, Lelkes Márk, Székó Gábor). Rajtuk kívül eddig kiállított még: Csonka Zengő Anna, Homolya Gábor, Lévai Ádám, Streicher András, Vághy László. 

A volt Mahart telep más művészeti csoportoknak is helyet ad: pl. a Skurc csoportnak, a Blokk csoportnak, akik éppen úgy ráéreztek a helyszín egyedülálló aurájára. Remélhetőleg még jó pár évig fennmarad ez az átmeneti helyzet, amikor a célszerűség és profitorientáltság egyelőre nem szorítja ki a haszontalan, de az emberi létezés szempontjából mégis alapvető tevékenységet, a művészetet.