„Ki tudja a ma esti jelszót? Senki sem emlékszik rá, hogy mi volt? Mondjuk amúgy se kéne felcsöngetni, mert már elkezdődött a koncert... akkor hívjuk fel Sárit!” Múzeum körúti bérházba lépünk be, tervezője nem kisebb név, mint Ybl Miklós. Az első emeleten két és fél éve működő szalonba tartunk. Ember Sári fotóművész nagyszülei régi lakásában vágott bele barátaival az életmódváltásba: a háborítatlan magánélet helyett mással szerették volna megtölteni a kihasználatlanul álló, hatalmas szobákat. Eleinte a barátok jöttek zenélni, aztán már színészek is csatlakoztak. A közönség pedig egyre gyarapodott; mára kilencszáz fős levelezőlistájuk van. Más felületen nem elérhetőek – Sári szerint „ennek van egy bája, hogy egy csomó ember ismeri hallomásból, és nem lájkolásból”. Bemutatunk egy „saját helyet” – a szó legszorosabb értelmében.

A Múzeum Szalon négy alapító tagja: Valcz Péter, Dr. Ádám Gábor, Adrien Despoisse és Ember Sári. Fotó: Ember Sári

Sárihoz hasonlóan én is a nagyszüleim lakásában lakom, és a tér itt is jóval nagyobb, mint amit ki tudok használni. Bár nem Ybl volt az építész, és nincsenek Róth Zsigmond-féle ólomüveg ablakok sem (sőt, már a nagy szobákat sem lehet összenyitni úgy, mint a Múzeum körúton), így is minden látogatómat elsőre megfogja a lakás hangulata; szeretnek itt lenni, még akkor is, ha télen hideg van az előszobában, ha a székek már majdnem szétesnek, és néha beragad a kertkapu. Nekem is van egy helyem, és úgy alakult, hogy mostanra (a házibulik és közös főzések mellett) volt már itt munkamegbeszélés, filmklubszervezés, és éjszakai megfeszített coworking a konyhaasztalnál, pályázati határidő előtt. A barátaimon kívül viszont nem fordul meg itt más; elképzelni sem tudom, hogy milyen érzés lehet havonta ötven-hatvan, részben ismeretlen embert leültetni a nappalim közepén. A Múzeum Szalon házigazdái szerencsére vállalkoztak erre.



A Múzeum Szalonban a lakás különleges hangulata is vonzza a visszatérő vendégeket, akik az öreg perzsaszőnyegekkel borított nappaliban, fülesfotelben ülve beszélgethetnek a koncertek, előadások után. Fotó: Danyi Balázs

A Múzeum Szalon esetében fontos szereplő maga a lakás is, történetével, szellemiségével. A tágas szobák, az öreg padló, a sarokban álló cserépkályha, a kopott perzsaszőnyegek, a nagyszülők bútorai és falon függő képei  adják a szalon életének hátterét. Ugyanakkor a lakást jelenleg használó fiatal generáció életjelei is láthatóak: „nincs squat hangulat, de múzeumhangulat sem”. Sári szerint az egész ötlet alapja, gyökere a rendelkezésre álló hely volt. Persze ez önmagában nem lett volna elég: az alapító csapat nyitottságán is múlt, hogy ilyen hosszú távon működőképes lett a szalon. A helyet négyen viszik, Sárin kívül Valcz Péter, Adrien Despoisse és Ádám Gábor szervezi a programokat. A szalonon kívül teljesen eltérő dolgokkal foglalkoznak: Péter színész, Adrien urbanista, Gábor pedig traumatológus. Törzsközönségükre is ez a sokszínűség jellemző: képzőművészek, grafikusok, zenészek, színészek, írók, építészek éppúgy akadnak köztük, mint közgazdászok vagy pszichológusok. A lakás napközben sem kizárólag az ott lakóké: az egyik helyiséget grafikusok és egy építész használja műhelyként. A két legnagyobb szoba szolgál a szalon eseményeinek helyszínéül. A vendégeket hamar befogadják; az este végére ha valaki nagyon lelkes, a mosogatásba is besegíthet. Ugyanakkor a Múzeum Szalon esetében is felmerül a kérdés, hogy a házigazda meddig bírja energiával: Sárinak is okozott már nehézségeket, hogy „ott lakom, ott dolgozom és ott szervezek”.


Az eseményeken kis büféasztal biztosítja, hogy senki se haljon éhen a műélvezet közben: vegetáriánus, piacon vett alapanyagokból készül az étel, a műanyag pohár tiltólistás. Fotó: Ember Sári

Annak ellenére, hogy egy fotóművész az ötletgazda, a szalonban a képzőművészet kevésbé van jelen.  Ebben Sári szerint szerepet játszik, hogy a tér önmagában is nagyon karakteres a berendezés révén – illetve, hogy alig van kiállításra alkalmas falfelület a lakásban. Mivel magántérről van szó, a kiállítások hossza, látogathatósága is problematikus lett volna. Így hagyta, hogy a szalon „organikusan menjen, és a zene felé ment – olyan kollektív élményt ad, amihez mindenki tud kapcsolódni. Közel van a lakás terében a művészet, társasággá válik a közönség.” A Körúti áriák című esten például pár méterről hallgathatták Keszei Bori és Bretz Gábor operaénekeseket, teljesen máshogy érzékelve a zenét és a színészi játékot, mint az Operaházban, ahol biztos távolból látjuk a színpadot, és azon az apró figurákat (az arcukat sokszor még távcsővel is nehéz kivenni). Az improvizatív műfajok különösen jól működnek a szobára szabva: a zenészek és a közönség rögtön észleli a másik pillanatnyi rezdüléseit, és beindulhat egy oda-vissza játék. Ilyen környezetben még egy irodalmi est is működőképes: Ady versek nem tudom mikor tettek utoljára olyan hatást a közönségre, hogy meg kelljen ismételni az eseményt. A szalonban időnként lakásétterem is működött, így azok is megfordulhattak ott, akiket hidegen hagyott az összművészeti programkínálat, és inkább vacsorázni kívántak – meg kifaggatni utána a szakácsokat a konyhában. Az esteken ajánlott belépő van: az ezer forintos alapjegyen kívül kétszer ennyiért támogatói, feleennyiért „világgazdasági-helyzetre-erősen-hivatkozói” jegyet is lehet váltani, „de senki nem áll ott a perselynél”. A bevétel nagy részét a zenészek kapják, a szalonra eső rész éppen arra elég, hogy kicsit hozzájáruljon a lakás költségeihez. A bő két év alatt kialakult egy törzsközönségük, „vannak szalonbarátaink”, de még mindig felbukkannak újak is.


A jazzt a marokkói gnawa zenével ötvöző Tariqa zenekar (Said Tichiti, Dresch Mihály, Kovács Ferenc, Halmos András) játszik a szalonban. Fotó: Ember Sári

A Múzeum szalon esetében – mivel a lakás önkormányzati ingatlan – a helyszín fenntarthatósága bizonytalan, „nem csak tőlünk függ, hogy akarjuk-e folytatni. Ez a lakás egy ajándék, mindig is tudtuk, hogy az, hogy ez nem lesz mindig. Azok a találkozások, élmények, amelyekre vágytunk, már megtörténtek.” Amit ők szervezőként itt kaptak, hatalmas tapasztalatot jelentett nekik, és ezt a továbbiakban akár máshol is fel tudják használni. Viszont az, hogy a szalon a lakás, vagy a szervezők miatt működött ilyen jól, csak akkor fog kiderülni, „ha nem lesz a lakás” - gondolja Sári. Mindenesetre már most vannak olyanok, akik az ő inspiráló hatásukra kezdtek el dolgozni saját projektjükön, például a Szófa Budapest.


A lakás berendezése szervesül: zenélés kristálycsilláron. Fotó: Ember Sári

A sorozat 1. része a Demo Galériáról itt, 2. része a Chimera-Projectről itt, 3. része a Lumenről itt.