A Fészek Művészklubban megrendezték a szezon legizgalmasabb kortárs kiállítását. Művészettörténelmi mélyfúrás egy valóságos időkapszulában. A Folyamatos múlt szétszálaz és gubancol, kockafotelek és munkásszobrok között.

Minden könyvnek megvan a maga sorsa. És története. És a házaknak is – persze, nehéz ennél nagyobb közhelyet mondani, még szép, hogy minden háznak megvan a maga sorsa. A Fészek Klub esetében ez a történet és fátum mégis olyan súlyos, hogy nem lehet tőle elvonatkoztatni. Ezek között a tobzódó, eklektikus falak között alakította ki első főhadiszállását a századforduló bohém magyar művésztársadalma, hódolva a szórakozás dzsentri luxusának. Majd – egy nagy ugrással – itt lelt otthonra a '60-as évek modernista eleganciája és a neoavantgárd nagynemzedék.


A Fészek Művészklub bejárata a Dob utca sarkán   Fotó: Simon Zsuzsanna

A ház történetét csilingelő zenével kísért némafilmen mutatja be Gitte Villesen videója, követve az épület rezidens házigazdáját, Molnár Évát, aki az ötvenes évek közepe óta tevékenykedik a furcsa falak között. Több tucatnyi legendás kiállítás fűződik a nevéhez, de ő most – mármint a videón – csak hang nélkül kalauzol a kopott selyemkárpitok és bőrfotelek világában. Merthogy a tobzódó eklektikus palotácskát a hatvanas évek legmenőbb modern tervezői rázták fel csipkerózsikaálmából. A presszó falfestménye, az ovális kupolaterem domborművei, az elegáns üvegajtókra szerelt ötvös-remek kilincsek kitörölhetetlenül őrzik ezt az aurát. Konyakpecsétes huzatok, bakelittelefonok, régi iktatók és laminált dohányzóasztalok. Minden háznak megvan a maga története, de a Fészek Klub kacifántos sztorijához hozzá kell rajzolni az összefüggésrendszert.


Horváth Anna kiállítási vezetője   Fotó: Simon Zsuzsanna

Erre vállalkoztak most Nagy Edina vezetésével a frissen végzett kurátorok. Vörös fonálfolyam tekereg végig az épületen, vezetve a látogatót; Villesen némafilmjétől átlépünk Ipsics Barbara végigbeszélt videójához, amin a meggyőződéses kommunista nagypapa fejtegeti történelmi tapasztalatait. Ízesen proli, foximaxi szókincsétől borsózik az ember háta, miközben egy fodrász (maga a művész) gondos ollója vagdossa le fürtjeit. Ő meg rendületlen magabiztossággal dönti közben a tőkét. (Szóban.) A múlttól nem lehet szabadulni. Phil Collins is ugyanezt vizsgálja, csak szélesebb mintavételen. Forgatott egy archív képkockákkal tűzdelt riportfilmet (Marxism Today) a marxizmus-leninizmust és vonalas közgazdaságtant oktató NDK-s nőkről, felrajzolva néhány lehetséges pályaívet a berlini fal leomlása után: esettanulmányok arról, hogy miként fogtak talajt az ideológiát oktató ifjonc középkáderek.

                
Baglyas Erika Politikai „barátság” című munkája a Fészek Művészklubban                  Forrás: http://baglyaserika.blogspot.hu/     
Fotó: Simon Zsuzsanna                       

A videókra válaszolnak Baglyas Erika gyűrt zsebkendőkre gépelt levelei, egy emeleti tárlóban. Baglyas alul a Kádárnak címzett születésnapi köszöntők közül válogat, újrapötyögve Aczél György gratuláló sorait vagy akár a szülinapi portrét küldő Varga Imre dörgölőző mondatait. Ez eddig formagyakorlat, de a másik részben a saját családtörténet fojtogató emlékei törnek elő, szintén zsebkendőkre gépelve. A lelketlen orosztanárnő az iskolából, a ruszki katonák által megerőszakolt nagymama rémálmai, az alkoholizmusba és öngyilkosságba menekülő paraszt apák tragédiája. Mintha egy gyilkos hangulatú Németh László regényben lennénk. A levélkék a zenei szalon plüssfotelekkel teli terét bámulják, az egykori vidám koncertek helyszínét, feloldhatatlan történelmi paradoxont teremtve.


Gerhes Gábor és Várnai Gyula munkái
 
Az ellentmondásokat csak még tovább gubancolják a kor esztétikumát megidéző művek. A lipcsei nagyágyú, Tilo Schulz a szocializmus iparművészetének egyik kedvelt technikáját, a faintarziát éleszti újjá, absztrakt geometrikus képtáblákat fabrikálva. Kint a Fészek Klub modernista dizájnja, bent ez a furcsa kelet-német pszeudó-retró. Szintén pszeudó formák tűnnek fel Gerhes Gábor jól ismert non-figuratív képein, amiket az absztrakt művészeten gúnyolódó Ludas Matyi-karikatúrák nyomán festett. Merthogy az absztrakció lejáratásában akkor – szovjet példa nyomán – részt vállaltak a karikaturisták is, sznob nyugatmajmolást és túlbonyolított okoskodást kiáltva.


Esterházy Marcell The Monument Destroyer című munkája a Fészek Művészklub könyvtárának bejárata mellett

A művészettörténet radikálisabb, mint a személyes múltértelmezés. Az absztrakt képek a mennybe mentek a rendszerváltás után, míg a szocializmus emlékműveire rákövesedett a gúny és a nemtörődömség. Esterházy Marcell kerti törpébe öltött munkáshérosza saját magát üti-vágja bronzkalapácsával. A kolozsvári Ciprian Muresan (a mezőny legnagyobb nemzetközi sztárja) kommunista tucatszobrokat  öntött kis gipszből, alájuk pedig elrejtette a szovjet gazdaságpolitikát bíráló novellához készített illusztrációit. Ez persze csak a mellékelt – gondosan szerkesztett – vezető füzetkéből derül ki. A múltért meg kell dolgozni.


Ciprian Mureshan: Holt terhek   Fotó: Simon Zsuzsanna