Előjött végre a fénykép
Már nem is számítottunk rá
Egy kicsit túl sok a szürke.
(Olé olá, 1983. Kontroll Csoport)

A mottónak itt az a hivatása, hogy a romantikusnak vélt szöveget visszarántsa a társadalmi valóság talajára (hova is?), és, hogy kompenzálja e romantika komolyságát.

Eperjesi Ágnes: Utolsó fekete-fehér portré, videó-loop, 0'56"

Az Óbudai Társaskör Galériájának kétszeres jelentősége van Eperjesi Ágnes kiállítása szempontjából. Először is, Eperjesi csaknem húsz éve itt állította ki Újszülöttek című fotogram-sorozatát. Ha nem lenne szoros a tartalmi összefüggés a két esemény között, ez a tény szóra sem érdemes egybeesés volna. Csakhogy. Másodszor, az előzővel szoros összefüggésben, ez a galéria egy pince, s noha ennek sincs minden esetben jelentősége, a most bemutatott munkák ikonográfiája és technikája miatt ez el nem hanyagolható. Vagyis ez az alászállás – a Föld méhe felé – olyan konnotációkat idéz, melyek igazsága a kiállításban visszacsatolódik, és vice versa: igazolja, hogy ehhez a kiállításhoz aligha lehetett volna alkalmasabb helyet találni. 

Itt – amint a kiállítás címe mondja – egy laborban vagyunk, ahol fotográfiával kapcsolatos dolgokat – sőt fotográfiákat is találunk, ilyen-olyan alakváltozatban. Mintha egy fotólaborban lennénk, de egy kvázi fotólaborban, mivel itt nem tudunk most fotográfiákat csinálni – legalábbis olyanokat nem, amilyenekről a művész tárgyak által beszél. Hogy akkor ez miféle labor volna, annak kitalálását Eperjesi nem bízza a véletlenre, képcímei, statementje, leírásai finoman segítenek művei közt eligazodni. Csaknem mindent megmagyaráz (csaknem), sőt szavai értelmezéseinket figyelik, nem csúszunk-e félre, illetve gondolatainkkal nem kalandozunk-e messzire.

©Eperjesi Ágnes

Az angol labor szó – adja tudtunkra – egyaránt jelent szülést és munkát, a laboratórium (laboratory) – azaz labor (lab) tehát az a hely, ahol készülnek, előjönnek, megformálódnak, megérlelődnek, kifejlődnek, kialakulnak a dolgok: mikrobák, atombombák, vízzel hajtott repülőgépek, de a fényképek és emberi magzatok is. Eperjesinek e sötét, zárt, védett üregben kialakított environmentje tehát egyszerre idéz sötétkamrát és anyaméhet. Ezzel az alkotó rámutat a fotográfiai alkotás anyai oldalára.

Célzás, lövés (shooting), célkereszt, objektív és képvadászat helyett a hangsúly a helyre, a benne végbemenő titokzatos metamorfózisokra és az érintkezésre (kontakt) terelődik. Eperjesi tere, szövegei és képei közösen alkotják meg a jelentést. A rejtélyes, homályban zajló alkotásmódra reflektál képeinek fotokémiai úton és fotólaborban történt előállítási módja csakúgy, mint ikonográfiája – a kiállított tárgyakéval együtt –: Eperjesi önmagáról készített terhes-fotogramja, fixírrel írott mondatai, az előhívó folyadékban lassan kirajzolódó arca a videón, filmek fényképezőgépbe való befűzésére szolgáló zsák és a többi. A szóban forgó folyamat akkor is rejtélyes, ha ismerjük a képet létrehozó ezüstvegyületek kémiai reakcióit és percre pontosan a zigóta osztódását, differenciálódását. Nem attól titokzatosak, hogy ne tudnánk tudományos leírásait adni. A deskripció nem szünteti meg az átalakulások misztikumát. Merthogy az, ami ott rejtve van, nem kriptogram, nem megfejthető, nem kiszámítható. Kockázatos a vállalkozás: legyen az aranycsinálás, gyermek kihordása vagy fotó előhívása. A várakozás folyamatos izgalomban tart: mi lesz az eredmény: milyen lesz a gyermek, látható lesz-e a kép, mi van rajta, és az milyen lesz?


©Eperjesi Ágnes

Ahogy a labornak, úgy a látenciának is (ez a feliratos kemogram címe) megannyi konnotációja összefonódva érvényesül. A fotográfiában a megvilágítás hatására (kémiai változás során) keletkezik a látens, nem látható kép. De látencia a kisiskolás kor, amelyben a szexuális fejlődés háttérbe szorul, az egy inger és a rá adott reakció között eltelt idő. Lappangási idő az a tartam, amely a fertőződéstől az első tünetek megjelenéséig eltelik. Rejtettség értelmében használatos a joggyakorlatban, és a pszichoanalízis megkülönbözteti a manifeszt és a látens álomtartalmakat. Hasonlóképpen rejtett a magzat fejlődése az anyaméhben, az anyai test befolyásunktól függetlenül teszi a dolgát. 


Látencia, 1997-2014. 60 db fekete-fehér fotó, kemogram, 80 x190 cm   ©Eperjesi Ágnes

Eperjesinek ezek a művei fotóelméleti gyakorlatának illusztrációi és reflexiók saját művészetére; a művész általuk összegzi fotográfiáról alkotott gondolatait úgy, hogy összefűzi munkásságának bizonyos, egy-egy munka képviselte, időben kiterjesztett pontjait. A címbeli kijelentést „a gyakorlat helyet követel magának az elméletben” a fotóelméleti szobor, a Módszertan modellezi játékos iróniával. Viccesen hívja a látogatót részvételre, hogy a fotóelméleti és feminista szakirodalom Szküllája és Kharübdisze között matasson óvatos kezeivel. Óhatatlanul felidézve, de sarkából kifordítva Valie Export Tap and touch cinemá-ját.


Módszertan, 2015, fotó - szobor, faállvány, 50 x 40 x 40 cm   ©Eperjesi Ágnes

Ha még nem volt elég meggyőző – annak ellenére, hogy a művész által kijelölt utat követtem –, hogy Eperjesi ezúttal a fotográfia női aspektusát helyezte fókuszba a fotólabor és az anyaméh megfeleltethetőségén keresztül, érdemes a színeknél is elidőzni. Pontosabban a vörös színnél. Mondhatni, itt is csak egy technikai ügyről van szó: nevezetesen arról, hogy a piros fény az, amire nem érzékeny a fekete-fehér képeknél használatos fotóemulzió, azaz nem tesz kárt a képben, így piros fény használható a fotólaborban és piros csomagolóanyag védi meg a fotópapírokat. Bizonyára van fizikai magyarázata, hogy miért épp a piros fény az (és a komplementere), ami nem árt a fotónak. Ám a technikán túlmutat Eperjesi, amikor a Laborban evidensen használja ezt a színt, csakhogy jelentőségteljesen négy ízben is szerepelteti, mely így eloldódik a puszta technicista értelemtől, hogy a piros – nem kioltva persze a technikai értelmet sem – eleven, érzékletes színné váljék, felidézve ebben a kontextusban – és archetipikus képzeteinkbe alapozva – a vörös megannyi értelmét. Először fényként, másodszor képként, aztán szoborként, végül kép-kiegészítőként – az egzisztencia és a jelentés négy különböző rétegét jelölve meg. A vörös fény színezte tér anyaméhet megidéző laborrá válik, a képként kiállított védőanyag világítódobozba téve paradox módon fényt ad, a szobor-tárgy az egész kiállítási szituációt is modellezi, és a terhes fotogram tartozéka mint vizuális esztétikai elem tesz szert fontosságra, ahol a technikai megjelölés cím-funkcióba lép „fotópapír ideiglenes védelemmel” és aláhúzza a fotokémiai és biológiai folyamatok közti párhuzamot. 


A sarokpontok csak finoman mozdulnak el, light box, 33 x 33 cm   ©Eperjesi Ágnes

A világítódoboz képe a maga gyűrődéseivel, intenzív vizuális minőségeivel valamint címével: A sarokpontok csak finoman mozdulnak el – mely a banálisra utal, miközben filozófiai tézist mond – újabb kettős fénytörésbe helyezi Eperjesi fotó-elmélet-gyakorlatát: mivel absztrakt képként túllép az ikonográfiai vagy egyéb tárgyi magyarázaton és illusztráción, egyszerűen vizuális erejénél fogva hat, miközben mint önmagát reprezentáló kép (ahol a prezentáció és reprezentáció csak úgy mellékesen egybeesik) tárgyi jelentéssel is bír, címe pedig a vizuális referenciák mellé állítva önironikus. Mindazonáltal ez a jelentésekkel terhes szín ebben a kontextusban a vér, a szexualitás és a meleg barlang nyomán újra csak az anyaméh gondolatáig vezet. S ez így – legalábbis bennem – felidézi Louise Bourgeois Deconstruction of the Father című installációját, vörös fényben úszó barlangját. A közös pontok nem a motívumok, vagy a megformálás, sem a technikák, még csak nem is a szándékok között találhatók. Hanem abban, amit – bár eltérő utakon és elméleti megfontolások által – feminista perspektívból megidéznek: az anyai testben. 

Egy tompított, hiányos, irány nélküli párbeszéd-töredék betűzhető ki a Látencia fixírrel írt mondataiból. A tabló 1997-ben leexponált, de elő nem hívott képekből készült, amelyek egy befűzőzsákban lappangtak 2013-ig. (A mű az 1997-es Rejtőzködő című kiállításon szerepelt.) Eperjesi akkor írt a lapokra, miután visszakapta a Műcsarnokból a fotópapírokkal teli zsákot. „Írtam egy darabos szöveget, amelyet a fotó és a tudatalatti rejtett tartalmainak közös kifejezéseiből állítottam össze. A fotópapírokra ezt a szöveget írtam rá fixírrel, majd előhívtam a képeket.” 

A kép mondatainak rövidsége, a sötétben írás következtében szétszabdalódott tördelés, a foszlányok ismétlődése mind azokat a homályos, megfoghatatlan folyamatokat és helyeket idézi, amelyek metaforája a fotólabor, illetve a manifeszt kép előhívása. A határon levésre, a látens, titokzatos létre és a metamorfózisra, a tudattalan ismeretlen tartományra, a perinatális időszakra éppúgy vonatkoztatható, ahogy a fotografikus kép előbukkanására vagy az álomképek, emlékképek tudatalattiból való felszakadására/törésére. Az ismétlések által azt az állapotot és helyet írja körül, amelyben minden bizonytalan, lucskos, nedves, viszkózus, cseppfolyós – ahol az események kimenetele kétséges. Bár a lineáris olvasat végszava: a „kezd” némi optimizmusra ad okot. 
 

 ©Eperjesi Ágnes

Hiába kémia és biológia, a lényeg, azaz maga a tartalom, hogy emberi szempontból mi az, ami keletkezőben van, a folyamat végén derül csak ki. Addig csupán lelkesedés, láz és derengés, és majd amikor napvilágra kerül, válik el, hogyan is dolgozott a fotós, az anya és hogyan dolgoztak az istennők.



Eperjesi Ágnes: LABOR
Időpont: 2015. október 16. - 2015. november 8.
Helyszín: Óbudai Társaskör Galéria
Megtekinthető hétfő kivételével naponta 15 és 19 óra között

Kapcsolódó tartalom:
Salamon Júlia: Fények nyomában - az Új Budapest Galéria Több fény! című kiállításáról