MEMENTO BUDAPEST

A Nem mi voltunk! Crew köztéri projektje és kísérő kiállítása a Chimera-Projectben

Kertész László

Ismeretlen eredetű brit hányás – olvashatja magyarul és angolul a gyanútlan kíváncsiskodó a Király utca 36. kapuja melletti házfalon, az általa felfedezett emléktáblán. A műfaj emelkedettebb formáinak is megfelelő módon, a szöveges megemlékezést tárgyának ábrázolása teszi szemléletesebbé. A patinázott bronz hatását keltő tábla akkurátusan elkészített csapda: az avatatlan szem számára elsőre tiszteletet parancsoló és tekintélyt sugárzó emléktáblának tűnik, amivel azonban a rajta látható felirat és „ábrázolás” sehogy sem egyeztethető össze. A kortárs művészetben járatlan járókelő zavarban.


ISMERETLEN EREDETŰ BRIT HÁNYÁS (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)  
Fotó: Brückner János


A köztéri kommunikáció a művészet legdemokratikusabb lehetősége, azonban feltételei igen szigorúak: a párbeszéd nagyobbrészt a kiállításokon megjelenő kortárs művészet befogadásához külön kompetenciákkal nem rendelkező, vagyis laikus közönséggel folyik. A kortárs művészet így hatalmas lehetőséghez jut: kiszabadulva a white cube gettójából a korábbinál bővebb és vitálisabb közönségre talál. A Nem mi voltunk! Crew mindezt szem előtt tartva tizenöt darab pszeudo emléktáblát helyezett el a MEMENTO BUDAPEST projekt keretében a belső hetedik kerület bulinegyedként emlegetett részének házfalain.


A BOHÓC OLDALAK CÍMŰ FANZINE ALAPÍTÁSÁNAK HELYE (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)   
Fotó: Brückner János
 
Bár a hatalmi reprezentáció erőszakos jelenléte az elmúlt száz évben az ország közterein feledésbe taszította, a tradicionális köztéri művészet alapvetően mindig a közösség művészete volt. Az emléktábla és emlékmű időben – elvileg – lezárt, egyetértésen alapuló, kanonizált értékdemonstráció, az eszmék kőbe, bronzba formálása. Helykijelölés, a közös kultusz, az emlékezés tereinek kijelölése. Ahogy a kígyó a farkába harap, úgy jelent meg ismét ez a tudás a társadalom demokratizálódási tendenciáival a rendszerváltás után a public art és új típusú public art stratégiák fokozatos magyarországi elterjedésével. A problematizáló közbeszéd bizonyos értelemben mindig helyspecifikus, legyen bár a tér fizikai vagy társadalmi tér vagy egyszerre mindkettő. Ideális, ha a párbeszéd-szituációt megteremtő művész is érintett, valamilyen értelemben ő is a helyhez tartozik. A MEMENTO BUDAPEST által megteremtendő diskurzus egyik rétege a Belső-Erzsébetvárosban zajló, előrehaladott dzsentrifikációs folyamatot tematizálja.


ITT TÖBBET ÉR A SEGÉLY, MINT NYUGATON (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)   
Fotó: Brückner János
 
Tudom, hogy nem mindenkinek evidens a dzsentrifikáció terminus jelentése, ezért egy kis off, egy kis szociológia. A fogalmat először a 1960-es évek elején használták a londoni East End-en tapasztalt jelenségek leírására. A dzsentrifikáció nagyon leegyszerűsítve az a folyamat, amelynek során egy város belső részeinek egyes – többnyire felújítás alatt álló – negyedeibe a területen korábban élők társadalmi státuszánál magasabb státuszú rétegek költöznek be, és mindez az őslakosok kisebb-nagyobb hányadának elköltözésével jár. A jelenséggel foglalkozó diszciplínák szerint a beáramlásban két társadalmi csoport vesz részt, az ún. pionírok és az ún. dzsentrik. A fokozatosan kiszorulók az őslakosok. A pionírok a terület újrahasználói és a bérlők, mivel alacsony jövedelmi szintjük nem engedi meg saját lakás vásárlását. Fiatalok, kockázatvállalók, művészeti vagy más kreatív foglalkozással rendelkeznek és előnyben részesítik a nyüzsgést, a sokszínűséget. A pionírok a fokozatos beáramlásukkal elindítják a terület átalakulását, ennek hatására fejlődésnek indul a városnegyed, ami maga után vonja, egyrészt a befektetők megjelenését, másrészt a felső középosztály, az ún. dzsentrik érdeklődését. Ők többnyire magas iskolai végzettséggel és jövedelemmel rendelkeznek, gyermektelen, kétkeresős, vagy egyedülálló háztartásokban élnek. A pionírok beáramlása az első fázis, ami már a legnagyobb tolerancia mellett is konfliktusokat jelent az őslakossággal. Marcuse 1985-ben írja: „az otthonból és a lakóhelyről való kiszorítás borzalmas élmény lehet. A legrosszabb esetben hajléktalansághoz vezet, a legjobb esetben bomlasztja a közösségi érzést.” A pionírok után a dzsentrik érkezése következik, akik fokozatosan őket is kiszorítják. Itt tartunk most. A kérdést sarkítva: a városrész felvirágzását, a tolerancia és egyenlőség növekedését, vagy éppen a szegregáció fokozódását, a szegények, marginális társadalmi csoportok kiszorítását jelenti-e a dzsentrifikáció? És mindebben mi a tőke és a középosztály szerepe?


A LEGÉNYBÚCSÚK ÁLDOZATAINAK EMLÉKÉRE (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)   
Fotó: Brückner János
 
Vissza a táblákhoz. A köztér demokratizálásához tartozik az emlékezés tárgyának a demokratizálása is: a történeti és politikatörténeti események vagy a kulturális panteon hősei helyett a mindennapok figurái és a mindennapok eseményei. A kanonizált helyett a mulandó, az esetleges, a banális, az esendő, az emberi. Az egyszeri rántott húsos szendvicstől a 2011-es nagy rozéfröccshullámon át a legénybúcsúk emlékezetéig. A hétköznapi lét hétköznapi szemszögből: mert a táblákon a folyamatok egyik főszereplője, a hipszter, egyben – önironikus módon – az alkotók megfelelője is. Tükröt tartanak, de nem félnek maguk is belenézni.

ITT JÁRT A LEGTÖBB HÁROMSZÖGET VISELŐ EMBER (2011-2013) (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)  
Fotó: Brückner János
 
A projekt sok rétege egyszerre ironikus kritikája a reprezentációt szolgáló köztéri művészetnek, az emlékezetpolitikáknak, a kortárs divatoknak és a fogyasztói attitűdöknek, ugyanakkor úgy teremt párbeszédre való lehetőséget például a dzsentrifikáció helyi problémájáról való gondolkodáshoz, hogy hiányzik belőle az aktivista művészeti stratégiákat sokszor tévútra vivő igazságosztó pozíció. Ez a sok korábbi munkájukat is jellemző nézőpont és az ironikus-önironikus hangvétel különösen rokonszenves vonása a Crew-nak.

A 2011-ES NAGY ROZÉFRÖCCS-HULLÁM EMLÉKÉRE (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)   
Fotó: Brückner János
 
A  MEMENTO BUDAPEST köztéri intervenció-sorozatot egy más befogadói közegre épített kiállítás is kísérte a Chimera-Project Galériában. A csoport mint mindig, most is muníciózus kutatással alapozta meg a projektet, a galériatérben bemutatott dokumentáció részben ennek a lenyomata volt. Először is az utcán elhelyezett munkák precíz fotói a térképpel, ami a helyszíni bejáráshoz nyújtott segítséget, valamint egy üresen hagyott, szöveggel, rajzzal kitölthető nyomtatott keret, hogy bárki létrehozhassa a személyes emléktábláját. A terveket a szavazóládába dobva a további kutatást is segíthette a közönség. Kiállításra kerültek továbbá a jelen munka közvetlen előzményének tekinthető MEMENTO PRAGUE projekt tábláinak és Brückner János rokon szellemű, A jövő mártírjai projektjének fotódokumentációi, valamint a művészek által Belső-Erzsébetváros területén folytatott kutatás és gyűjtés eredményei. Utóbbiak egy része úgy is értelmezhető, mint a felvállalt közeli és távolabbi családtagok tablója.


 
Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO PRAGUE projekt, 2013 (a FUTURA rezidenseiként)  
Forrás: Facebook

 
Az egyik legismertebb beidézett mű a St. Auby Tamás által elhelyezett nevezetes emléktábla a Vianból, amely helyen – a tábla szövege szerint – Ginsberg az alsónadrágját mosatta 1993-ban. Ahogy a Ginsberg-tábla a nem hivatalos emlékezet megteremtésében művészettörténeti előzménynek is tekinthető, ugyanúgy átjárás egyben a privát és közszféra, valamint a különleges és hétköznapi között is. Utóbbiakhoz szorosan kapcsolható Tót Endre szintén megidézett Örülök, hogy itt álltam járda-táblája, ami egyben Tót 70-es évekbeli öröm-tábláinak folytatása is. És persze a public art magyar kamuflázs hagyományának is szerves része, amint annak a Sugár Jánosnak sok műve is, aki provokatív street art munkájának az egyik most kihelyezett utcai tábla mintegy hommage-ként állít emléket. Sugár egyébként duplacsavarral idéződik meg mint hagyomány: a Nem mi voltunk! által készített pszeudo-bronztábla az általa felfújt feliratnak állít emléket, de ezzel a gesztussal egyben utal Sugár egy a magyarországi public art kezdetéről ismert fontos konceptjére, a Graffiti-mentésre is, amikor is létező graffitiknek akart – azokat bronzba öntve és az eredeti kalligráfiára ráhelyezve – emléket állítani.

 
Tót Endre: Örülök, hogy itt álltam (1996) az Artpool P60 kiállítóterem bejárata előtt (Budapest VI. kerület Paulay Ede utca 60.)
Forrás: Wikipedia


A SZEMKÖZTI HÁZ FALÁN ÁLLT S.J. GRAFFITIJE (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)   
Fotó: Brückner János
 
Közvetetten megidéződnek a hackelés, a taktikus médiahasználat más magyarországi klasszikusai is. A Wichmann-kocsma falán lévő, felgyűjtött emléktábla egyik állíttatója az a Pató Pál Párt, ami a Kétfarkút megelőző első magyarországi paródiapárt volt. Ha már szóba jött – bár itt közvetlenül nem szerepel, feltétlenül meg kell említeni a művek családfájában az ezen a területen is sokat dolgozó kétfarkús Kovács Gergőt is, de a távoli inspirációk közt – a teljesség igénye nélkül – a megkerülhetetlen klasszikusok közül említhetnénk Lakner Antalt, vagy Gerber Pál munkáit is. De testvérgyerekként a BETONkurzus belső-erzsébetvárosi intervenciói is itt láthatók.


KÖSZÖNJÜK! (Nem mi voltunk! Crew: MEMENTO BUDAPEST projekt, 2014)  
Fotó: Brückner János 
 
Egy alkotócsoport létrejöttét sok minden inspirálhatja. A leggyakoribb a közös esztétikai érdekérvényesítés motivációja. Az utóbbi években létrejött együttműködések többségénél azonban – szerencsére – nem ez a döntő, hanem a közös műhelymunka, a diszkurzív együttgondolkodás és az egyéni kompetenciák összekapcsolhatóságának lehetősége. A Nem mi voltunk! Crew esetében is ez vezeti az alkotókat; külön dicsérendő módon az irodalom és képzőművészet közt eddig nehezen létrejövő átjárásokat is segítve Falvai Mátyás részvétele által. És akkor itt – gratulációként – következzen a jelen projektben résztvevő tagok teljes névsora: Brückner János, Fillér Máté, Falvai Mátyás, Szabó Ottó, Tóth Márton Emil.