Március 30. és április 27. között zajlott a Műcsarnokban a Derkovits-ösztöndíjasok kiállítása, amelyet az intézmény weboldala a példaszerűen létrehozott blog szerzői méltán ünnepeltek: „Tavaly is volt, idén is lesz!...”. Ezeken az online felületeken a díj történetéről, aktuális missziójáról, zsűrijéről, a díjazottakról és alkotásaikról az olvasók bőséges információkat találhatnak. S bár a kiváló alkotók kiváló műveinek elemzése és értelmezése lenne egy kritikus feladata, én inkább arról írok, hogy egy pályáját elkezdő fiatal képzőművésznek a mai magyarországi kontextusban milyen ideológiai és egyben praktikus dilemmával kell szembenéznie.


Kettős kiállításenteriőr a Derkovits Gyula képzőművészeti és Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállításán. Borsos János munkája.   Fotó: Műcsarnok

Szombathy Bálint a kiállítás megnyitóján a kortárs művészet egzisztenciális helyzetét elemezve azt mondta, hogy „…a jövő nem túl kecsegtető egy fiatal alkotó számára, legyen az képzőművész vagy fotográfus. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy milyen szövevényes a mai művészeti rendszer, mennyire átláthatatlan az érrendszere, mennyire összebogozott az ideológiája, miféle érdekkapcsolatok mozgatják.”


Borsos János Szalon '78 című projetkje.   Fotó: Műcsarnok

Nézzünk meg kettőt a szövevényes rendszer e téma körül megjelenő szereplői közül.

A Derkovits-ösztöndíj adminisztrátora a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány, ami állami tulajdonban van (a tulajdonosi jogokat az EMMI gyakorolja). A MANK jogutódja a rendszerváltás előtt működő Művészeti Alapnak. Tevékenysége felöleli többek között az alkotóházak és a művésztelepek fenntartását, valamint olyan programok bonyolítását, mint a fiatal művészeket támogató ösztöndíjak és pályázatok (a Kállai Ernő-, a Fischer Annie-, a Kodály Zoltán-, a Móricz Zsigmond- és az Örkény István-ösztöndíj). Hozzá tartoznak a köztéri szobrok állításával kapcsolatos pályázatok, a Magyar Mecénás Program, a szakmai lapkiadás (kultúra.hu és a Flash Art) is. Feladata továbbá a Velencei Biennale technikai és pénzügyi menedzselése. „Alkotóművészeti szolgáltatásainál a MANK sosem hoz szakmai, vagy kultúrpolitikai döntéseket, valamint nem végez közgyűjteményi, közművelődési, vagy művészeti funkciókat, feladatokat sem. A MANK kizárólag szolgáltató, technikai és pénzügyi lebonyolító, ingatlan- és vagyonkezelő szerepet vállal.”
Érdekes, hogy a Műcsarnok is magáénak vallja a MANK egyes funkcióit: „[m]ind a képzőművészeti, mind az építészeti biennále magyar pavilonjának tárlatát a Műcsarnok szervezi és bonyolítja le Velencében.” A Flash Art kiadásáért is az intézmény a felel. A Műcsarnok weboldala nemcsak szerkesztési következetlenséget, hanem egy átmeneti állapotot tükröz. Ezt az is jelzi, hogy a 2007 óta nonprofit kft.-ként működő intézmény ügyvezetői pozíciójába Gulyás Gábor távozása után a korábbi gazdasági főigazgató, Medgyes Piroska lépett. 2013 decemberében „a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) közgyűlése [...] döntést hozott a Műcsarnok intézményének jövőbeni működtetéséről, valamint felhatalmazta az elnököt és a főtitkárt a Műcsarnok átvételére irányuló tárgyalások folytatására. Az MMA tagsága felhatalmazta az elnököt és a főtitkárt az ingyenes vagyonátadás előkészítésére, a költségvetési források áttervezésére, a forrásátadással kapcsolatos tárgyalások lefolytatására. A közgyűlés felhatalmazta az elnökséget, hogy döntsön a szükséges szerződések megkötéséről és megszavazta a Műcsarnok intézményének jövőbeni működtetését is.”
Az aktus bekövetkeztéről tudott a kortárs művészeti szcéna, hiszen az Országgyűlés ezt megelőzően, 2013. október 7-én döntött úgy, hogy térítésmentesen az MMA tulajdonába adja a Műcsarnok és a Pesti Vigadó épületét, valamint a XII. kerületi Hild-villát. Az erről szóló, minősített többséget igénylő döntést kormánypárti szavazatokkal hozta meg a parlament, amely intenzív tiltakozási hullámot indított el az elmúlt években.

(Erről bővebben: http://nemma.noblogs.org/home/, http://enema.hu/nke.html, http://www.kivultagas.hu/, http://nemma.noblogs.org/category/szabad/, http://hu.tranzit.org/hu/esemeny/0/2014-01-27/tranzithu-akcionap-januar , https://www.facebook.com/FreeMucsarnok?filter=2)


Szelfiző kiállításlátogatók Brückner János munkája előtt.   Fotó: Műcsarnok

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének kultúrpolitikája – a közpénzek kultúrára való költésének koncepciója és technikája által – teljesen kettéhasította a művészek és a művészettel kapcsolatos legkülönbözőbb tevékenységet folytató szakemberek és intézmények hálózatát. Nagy Gergő precízen foglalja össze a probléma lényegét: az, „…hogy ezekben a jogi beágyazottságokban és pénzzel kibélelt ingatlanokban ki működhet és mit csinálhat, mostanra teljesen egyértelművé vált: az, aki a hatalmon levőktől erre licenszet kap, és különféle tevékenységeiben addig mehet el, ameddig a hatalmon levők vezető szerepét meg nem kérdőjelezi.” A tiltakozók pedig „egyszerűen csak teljesen mást gondolnak az intézményrendszerről, annak demokratikus és transzparens voltáról, közfeladatairól, társadalmi hasznosságáról.”

Jelenleg egy homogén kultúra kialakítására törő és egy, a kultúrák egymásmellettiségét hirdető tábor áll szemben egymással, és vitájuk lényege éppen ez az ideológiai különbség. Az államtól a tiltakozók azt várják, hogy olyan kultúrpolitikát gyakoroljon, amelyik elismeri a kurrens művészetfogalmak és művészeti tevékenységek sokféleségét, a civil társadalom heterogenitásával párhuzamba állítható egymásmellettiségét. A MANK – amelynek tevékenységei egyelőre nem kerültek kiszervezésre –, a fiatal művészeket támogató ösztöndíjak és pályázatok bonyolításával jelenleg ezt, a rendszerváltástól 2010-ig tartó koncepciót tartja fenn: az állami felelősségvállalást – ideológiai megkülönböztetést nem alkalmazva – egy heterogén művészeti tér valamennyi szereplőjéért.

Nem szükséges a Műcsarnokot birtokló MMA-elnök emblematikus nyilatkozatának őszinte szavain lovagolni, de fontos annak általános üzenetét felfogni. Egy fiatal képzőművésznek értelmeznie kell, és magára is kell vonatkoztatnia az aktuális kultúrpolitikai vitát. Szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy karrierjének ezen állomásán hogyan viszonyul e vita érveihez és szereplőihez. Ennek a vitának tudniillik nem csak elvi kérdései vannak. Az MMA pályázataival, projektjeivel és intézményeivel kapcsolatos tiltakozás és azok bojkottjának kérdése is megosztja az alkotókat. Az elmúlt két év során művészekkel folytatott beszélgetéseimből (és az idézett tiltakozóakciókból) az derült ki, hogy az alkotók jelentős része elutasítja az együttműködést az MMA-val. A derkó.pécsi.2014 kiállítás nyomtatott meghívója és blogja szerint a megnyitó beszédet eredetileg Halász János kultúráért felelős államtitkár mondta volna, aki szerint „a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) az alaptörvényben lefektetettek alapján is élen járhat abban, hogy betöltse a magyar művészeti, kulturális közösség önigazgatói szerepét”. Beszédét végül nem mondta el, távolmaradását nem kommentálta sem a MANK, sem a Műcsarnok. Jellemző, hogy a többsége azoknak, akikkel a megnyitón szóba elegyedtem azon az állásponton voltak, hogy ezzel a lépéssel az esetleges tiltakozásoknak vette elejét a kormányzat. A kérdés az, hogy egy kezdő művész egyáltalán elkezd-e tájékozódni abból a célból, hogy saját álláspontot alakítson ki (pl. az államtitkár távolmaradása ügyében, vagy bármely egyéb kérdésben), vagy úgy dönt – követve egyes idősebb kollégáinak tanácsait –, hogy távol tartja magát a művészettől idegennek aposztrofált politikai- és szakpolitikai kérdésektől. Egy kezdő művész tisztában van-e, tisztában akar-e lenni egyáltalán azzal, hogy a MANK-tól átvett ösztöndíjnak vagy egy MMA-tól érkező projekttámogatásnak miben különbözik az ideológiai háttere? Az, hogy a feltörekvő művészek hogyan pozicionálják magukat ebben a közegben, ma kardinális világnézeti kérdés. Hiszen egy MMA-s ösztöndíj megpályázásával, vagy egy hamarosan a Műcsarnokban rendezett nemzeti képzőművészeti szalonban való részvétellel a fent vázolt, kiélezett ideológiai vita közepén találják magukat. Akár tetszik, akár nem. Egy olyan radikálisan kettéhasított művészeti szcénában kezdik karrierjüket, ahol az árnyalatok eltűnnek és lassan minden fekete-fehérré változik. Ide jutottunk. Nem lesz könnyű.


Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíj
Antal Balázs, Balázs József Tamás, Blahó Borbála, Borsos János, Brückner János, Csató József, Felsmann István, Gruppo Tökmag, Hajas Katinka, Kaliczka Patrícia, Karsai Dániel, Keller Diána, Kerezsi Nemere, Koós Gábor, Korcsmár Eszter Kores, Martin Henrik, Németh Marcell, Pintér Dia, Rabóczky Judit Rita, Rolik Ádám, Soós Katalin, Szabó Ákos, Szanyi Borbála, Szvet Tamás, Tranker Kata
 
Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj
Alpern Bernadett Anna, Bartha Máté, Biró Eszter, Ember Sári, Hajdú D. András, Kasza Gábor, Pályi Zsófia, Péter Ildikó, Stiller Ákos, Szombat Éva