A gyűjteményt nem lehet a sírba vinni
Nemrégiben láthatott válogatást a közönség hazai magángyűjtemények anyagából. Az Új Budapest Galéria kiállításán külön kis szekciót képeztek a Völgyi–Skonda Kortárs Gyűjtemény elmúlt négy évben vásárolt darabjai, pedig a rendezés nem a tulajdonosok neve szerint haladt, hanem tematikus íveket rajzolt. A külön kis tárlatrész alapján is világos lett, hogy koherens, az alföldi festészetet kiindulási pontnak tekintő, főképp festményekre koncentráló gyűjteményről lehet szó. Most következő interjúnkban ezt a képet pontosítjuk. Kiderül, honnan indult a gyűjteményépítés, mik az ehhez kapcsolódó élmények, milyen szempontok alapján választ a két tulajdonos, de olvashatnak azokról a terveikről is, amelyek már jócskán túlmutatnak a hagyományos értelemben vett gyűjtői mentalitáson.
Örök nyugalom?
A világszerte csak „az anyák megmentőjeként” ismert magyar orvost élete utolsó éveiben kitaszította az orvosi társadalom. A megkeseredett és súlyos betegségekkel küzdő Semmelweis halálának botrányos körülményeiről sokan sokfélét írtak mostanában, cikkünk az utólagos rehabilitáció és a Semmelweis-síremlék történetének ered nyomába.
Korona a csap alatt
Kultúrtörténeti rémmesénk folytatása a Szent Korona elrejtésének és megtalálásának krimibe illő körülményeit, valamint a „hajlított kalap” müncheni leltárba vételét megelőző vizsgálatok, nemritkán bizarr részleteit idézi fel amerikai katonai források, valamint az egykori magyar érintettek visszaemlékezései alapján.
A vörös ruhás nő és egy családregény vége
Ma már világos, hogy a művészetpártoló Andrássy Tivadar és a Párizsból hazatérő Rippl-Rónai József együttműködésének eredményeként a magyar iparművészet egyik legnagyszerűbb tárgyegyüttese jött létre, az úgynevezett Andrássy-ebédlő. Sajnos a magyar szecesszió rövid történetének emblematikus bútoraiból és edényeiből már csak nyomokban lelhetünk fel eredeti példányt. De ha a megrendelők felől közelítjük a témát, vagyis hogy kik ültek az ólomüveg ablakokon beszűrődő színes fényben, kik ettek a virágmintás tányérokból, kik ittak a tulipánkelyhet formázó poharakból, akkor egy szinte hihetetlen, de a 20. századi magyar történelmet pontosan modellező családregény bontakozik ki előttünk.
A városliget szelleme
A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, és merengeni a régi szép időkön, búsulni azon, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken.
Sorozatot indítunk, amiben szerzőink, munkatársaink feleleveníthetik és megoszthatják olvasóinkkal a Ligethez fűződő élményeiket, mintha csak a Négy esküvő, egy temetés című film búcsúztató jelenetében lennének. Vagy a Halálos temetésében, amiben a főhős sokszor fut neki a beszédének: Apám kivételes ember volt....
Felvonulóktól a Kertemig
A dolgok állása szerint hamarosan eltűnik a Liget abban a formájában, ahogy többségünk már gyerekkora óta ismeri. De akármilyen szedett-vedett kinézetű, gondozatlan, sőt viharvert néhol, azért szeretnénk emléket állítani neki, hogy amikor már látványos lesz, mozgalmas, tele turistával, elő lehessen szedni a megfakult Artmagazinokat, merengeni a régi szép időkön, búsulni, miért is nem sétálgattunk többet az akkor még elhagyatott részeken.
Sorozatunk második részében olyan valaki emlékezik, akit már több mint 30 év köt a Ligethez, legalábbis a Liget Galériához, és aki azon kevesek közé tartozik, akik elmondhatják magukról: ültettek ide fát.
Interjú Fajó Jánossal
Fajó János a Kádár-kori magyar művészeti élet egyik fenegyereke. Korán megteremtette függetlenségét mind szellemi, mind anyagi értelemben (saját bevallása szerint könnyű helyzetben volt, hiszen vegyész felesége eltartotta). Kassáktól ered az a művészetszemlélet, vagy inkább beszéd a formák és színek nyelvén, ami munkáit, gondolkodásmódját azóta is jellemzi, és amit azóta szabadiskolai tanítványok generációinak adott tovább. A hetvenes-nyolcvanas években példa nélkül való, ahogy a pártállami szisztéma mellé barátaival, művésztársaival egy egész kis alternatív intézményrendszert építettek ki: műhelyt (Pesti Műhely), kiállítóteremhálózatot (az aczéli direktívával összhangban, vidéki művelődési házakban), később évekig működtették önállóan a Józsefvárosi Galériát, majd, hogy az oktatás se maradjon ki, művésztelepet is létrehozott, szabadiskolát vezetett (Szerencs, Encs). Azt mondja, először nem Gagarin járt az űrben, hanem Malevics, őt magát pedig máig minden érdekli, aminek színe és formája van. Kiállítás a Missionart Galériában.
Thámárnak mindegy
A Várkert Bazárban új kiállítóhely is létesült, július 5-ig a nézőcsalogató Csók István, a derűs élet festője címmel látható benne válogatás a majd’ egy századot átívelő életút különböző korszakaiból. Párizsias enteriőrök, nemzetiségi lányok, dús keblű vámpírok, pávák között mulatozó társaság az első világháború kellős közepén - öntudatlan önarcképként pedig Thámár.
Matisse alla romana
Akkora reveláció a kései Matisse-kollázsokat bemutató kiállítás, ami London után New Yorkba utazott, hogy más városok is akarnak Matisse-ból valamit, pontosabban nem is belőle, hanem hozzá.
M & M
Barátságuk mindössze négy évig tartott, de annál intenzívebb volt. Kapcsolatuk, akárcsak az első világháborút megelőző, amúgy is forrongó évek, impulzív és sűrű: gondtalan családi nyaralások és heves veszekedések váltakoztak benne. Az alig 23 éves August Macke 1910. január 6-án lépett először Franz Marc müncheni műtermébe.
Szuprematista áramlások
Nincs vita a művészettörténészek között afelől, hogy Fehér alapon fehér négyzet című festményével Malevics forradalmat csinált, megteremtve és elindítva a huszadik század nonfiguratív festészeti iskoláját a Föld mindkét féltekéjén.
Akusztikonok
Tízéves a Művészetek Palotája, ennek kapcsán egy olyan műről írunk, amiről saját jogon szinte sohasem esik szó. A koncertre járók megszokták már, hogy ha beülnek a nagy hangversenyterembe, színes falak veszik őket körül, felületükön furcsa gyűrődésekkel, geometrikus törésekkel, sajátos ritmusban ismétlődő elemekkel. Az orgonaülések fölött pedig egy soha nem mozduló aranyfüggönyt nézhetnek. Hogyan készültek a hatalmas gipszreliefek, mi a funkciójuk és mi van mögöttük? Első kézből, magától a reliefek alkotójától, Jovánovics Györgytől kaptuk a válaszokat.
Minden fejben sötét van
Firenzében, a Palazzo Strozziban a Római Birodalom legnagyobb kiterjedése idején változatos helyekre exportált, majd a különböző történelmi és tengeri viharok következtében a föld vagy a víz alá került, később pedig kiásott vagy kibúvárkodott szobrokból nyílt kiállítás. A kölcsönadó intézmények földrajzilag persze már csak részben vannak átfedésben a lelőhelyekkel: Tbilisziből például egy arrafelé feltárt szobor érkezett vendégségbe, Fort Worth-ből viszont hazalátogatott az az Itáliában kiásott bronzfej, aminek a frizurája meglepő hasonlóságot mutat Nagy Ervinével.
A másik Carrington
Az angoloknak két Carringtonjuk is van, és kezdetben egyikük festészetét sem vették komolyan. A két festőnő közül Dora volt az idősebb, aki a század elején a Bloomsbury-csoport bohém művészvilágában kereste helyét, ám kiváló portréi és szürreális tájképei kevésbé ismertek, mint bonyolult szerelmi élete (az utókor számára leginkább Emma Thompson megformálásában, aki a fiús, emancipált Carringtont bubifrizurában és bricseszben alakította a ’95-ben forgatott életrajzi filmben).
„Kellő arányban összeállított zene és propaganda az étrend”
Legutóbbi munkájával a párizsi Palais de Tokyoban fog szerepelni és a hazai közönség is láthatja majd az OFF-Biennále Budapest egyik programján. Miközben a tengerentúli mamutmúzeumok Björk- vagy David Bowie-retrospektívekkel hozzák felszínre és teszik jól láthatóvá zene és esztétika kapcsolatát, a hazai színtér egy-egy képzőművészetinek elkönyvelt intézménye vagy szereplője is kizónáz – csak épp az európaiakra jellemző komolysággal – a zenetörténet-csinálás irányába. A Berlinben élő Németh Hajnal pályáján ez nem újdonság: az Air Outban egy monumentális orgonát levegőztetett át, a Crash-ben operalibrettó képében kérdezett, legfrissebb munkája, az Imagine War pedig a rebellis punk/rock slágerek partitúráját rendezi sorba a konceptuális művészet szövegigényének megfelelően. Ezzel megy majd Párizsba, és jön májusban az OFF-ra is.
Rám csajok még nem voltak ilyen hatással
Jasmina Cibic Spielraum – The Nation Loves It kiállítása olyan, ahol világossá válik, miért kell múzeumba járni. Sok olyan kiállítás van, ahol utólag a katalógusból is nagyjából korrekt képet kapunk arról, mi lehetett a falakon, de a Ludwigban most megvalósult élmény alig reprodukálható papíron.
Kortárs művészeti krétakör
Az Új Budapest Galéria új színhelyhez új műsor kell alapon azt találta ki, hogy bemutatja, milyen 2010 után készült kortárs művek kerültek az általuk feltérképezett (leginkább budapesti) magyar magángyűjteményekbe az elmúlt négy évben.
Frame, game és semmi
„Váli Dezső festészete a 20. századi művészet egyik legszebb, legszomorúbb, legcsöndesebben suttogó erdeje.” Nézzük tehát a nemrég zárult Műcsarnok-beli kiállítás kapcsán, hogy miről suttog ez az erdő, és nézzük, milyen életforma párosul a képekhez. És ha olvasóink még annál is többet akarnak megtudni Váli Dezsőről, mint ami cikkünkből kiderül, látogassanak el a deske.hu-ra!
Mi harminc (sőt több)...?
Csattanó maszlaggal döntött rekordot a női nem nevében Georgia O’Keffee, férfiágon Giacometti Szekere gurul az élen, a valaha egyetlen centet érő British Guiana Magenta pedig minden eddigi bélyegeladási rekordot megdöntött. Lássuk a tavalyi aukciók toplistásait!